Szolgálat 17. (1973)

Tanulmányok - Balás Dávid: Tevékenység és szemlélődés a korakeresztény hagyományban

Nyugaton Kasszián (Johannes Cassiianus) képviseli ezt az irányzatot, aki Evagriosz Pontikosz intellektualizmusának hatása alatt még tovább fejlesztette a messzalianizmus egyes pontjait. Számára Márta a felebaráti szeretet gyakorlásának, Mária a kizárólagos szemlélődésnek (theoria sola) képviselője; ez utóbbi, amit Kasszián az istenszeretettel és tökéletességgel azonosít, szerinte csak a remeteéletben érhető el.

Origenész befolyása kiegyensúlyozottabb formában él tovább nyugaton Sz. Ambrusnál és Sz. Ágostonnál. Az előbbi, akinek művei annyiszor mutatják Origenész szövegeinek közvetlen ismeretét, Mártában a „tevékeny szolgálat“ (action,is ministerium), Máriában az „Isten szavára figyelés“ (mentis inten- tio Dei verbo) képviselőjét látja, de ugyanakkor — ebben is Origenészt követve — kiemeli, hogy a keresztény tökéletesség, mint ezt magának Máriának és az apostoloknak a példája is mutatja, mindkettő egyesítésében valósul meg.

Az első négy század atyái között Sz. Ágoston kommentálja Lukács szövegét a leggyakrabban. Az ő számára Márta és Mária (mint Lia és Ráhel, különösen pedig Péter és János apostol is) az Egyház földi szolgálatának (ministerium, vita laboriosa: „fáradságos élet“), ill. a mennyei örök szemlélődésnek (vita otiosa, szósz.: „nyugalmas élet“) szimbóluma. Az előbbi életforma jellemző a keresztény életre itt a földön, ahol Krisztus teste: az Egyház tagjai szolgálatunkra szorulnak; ez az az út, amely a mennyei boldogság „otium"- ához vezet. De a „vita otiosa" sem marad teljesen a mennyei boldogságra: a szemlélődés (contemplatio), vagyis az Isten szavának élés (verbo vivere) már itt a földön elővételezi az örök életet, és ezért „nem vétetik el tőlünk", hanem beteljesül a túlvilágon. Ágoston kifejezetten elveti a „ministerium“ lebecsülését, és újra meg újra kiemeli szükségességét: éppen a keresztény tökéletesség, a szeretet követeli meg tőlünk, hogy az „otium"-ot feladva a szolgálat terhét viseljük, mikor az Egyház java ezt kívánja. Mégis a „vita otiosa“ a „legjobb rész, amely nem vétetik el“, mert míg a fáradozásnak az élettel vége szakad, ez örökké tart — nem mint valami tétlen nyugalom, hanem mint örök ujjongó dicséret: „Ott majd megpihenünk és látunk, látunk és szeretünk, szeretünk és dicsérünk. íme ez lesz majd végül, vég nélkül." (De civ. Dei XXII,30.)

A tevékenység és szemlélődés tartalma és viszonya a korakeresztény teológiában

Az előző áttekintés nemcsak azt mutatta meg, hogy a tisztán szemlélődő élet egyértelmű felsőbbrendűsége a tevékennyel szemben nem támaszkodik Lk 10,38-42 egybehangzó patrisztikus magyarázatára. Fontosabb az, hogy betekintést nyújtott a „tevékenység" és „szemlélődés“ kifejezések értelmébe és a kettő viszonyába az egyházatyák teológiája szerint. Bár ma még távol vagyunk attól, hogy ennek az átfogó témának teljes ókeresztény történetét áttekinthessük, az értékes részlettanulmányok fényében már kirajzolódnak

14