Szolgálat 16. (1972)
Halottaink - Péczeli Imre (Németh Tibor)
szeretetet kaptunk tőle — már nem is engedte, hogy tanár úrnak szólítsuk, János bátyánknak kellett őt szólítanunk. Amikor most a földön elbúcsúzunk tőle, a szeretet békességéért és a tudás fényéért, amelyet tőle kaptunk, azt kívánjuk, hogy nyugodjék békében és az örök világosság fényeskedjék neki.“ Sz.L. PÉCZELI IMRE (1897—1972) Személyében az egri főegyházmegye egyik legértékesebb papja távozott el közülünk 1972.ápr.17-én. Azok közé a ritka papi egyéniségek közé tartozott, akik nem távolról, a hírnév ragyogásában, hanem emberközelből voltak igazán nagyok. Szilvásváradon született, erdészcsaládból. Középiskoláit Egerben végezte a cisztercieknél, a teológiát is a székvárosban. A nagy átrendeződések évében, 1919-ben szentelték pappá, 22 (!) évesen. Pár esztendős káplánkodás után hamarosan hittanár lett, előbb Egerben, majd Kisvárdán. 1931-ben Nyíregyházára került hittanárnak és az akkor alapított Szent Imre Internátus élére. Ennek vezetésében kitűnő szervezőnek és gazdasági szakembernek bizonyult, órái élményszerűek, lelkes cserkész- parancsnok és táborozó, mint kongregációs prézes P. Tornyos Gyula munkatársa az ifjúsági megújulásban. Odaadó hivatásszeretetével sok tanítványát indította el az oltár felé: alig volt esztendő, hogy egy-két jelentkezőt ne küldött volna Egerbe, Szat- márra, vagy szerzetesrendbe. Nem szeretett szerepelni, országos viszonylatban nemigen ismerték, tiszta papi élete azonban közelről vonzott. Nem volt magánélete, „hobbyja“, barátai se igen, magános életének minden idejét betöltötte az Úr és a rábízottak gondja. Kora hajnalban, késő este mindig a zsolozsmáskönyvvel láthattuk; gondosan, hosszasan bre- viáriumozott. Szomjazta a mélyebb teológiai műveltséget, s ezt idő hiányában autodidakta módon pótolta. Később, mint az egyházmegyei Unió Cleri zelátora, fájlalta paptársaiban a mélyebb lelki igények hiányát. Társaságba nem járt, az életet mégis nagyon jól ismerte. A városban mindenki előtt tekintély volt. Korán megkapta az érseki tanácsosi címet, ám kitüntetését sohasem használta, legfeljebb némi öniróniával emlegette. Szellemi függetlenségét mindenkivel szemben megőrizte, fölötteseiben, diákjaiban egyaránt csak a reális értékeket tisztelte, és kora cím- és rangkórságát, társadalmi kapaszkodásait szánalmasan semminek tartotta. Mint pedagógus ritka adottsággal egyesítette magában a közvetlenséget és a szigort. Kisdiákjaival (negyven évvel ezelőtt!) együtt hancúrozott, a szünetben püföl- hették a „dirit“, de pár perc múlva, stúdium alatt szepegve állottak előtte. Kamaszkortól már sokat épített a bizalomra, növendékei becsületére. (Az utolsó évesek pl. mindig kaptak kapukulcsot.) Az egyesületekben föl tudta kelteni nagydiákjai öntevékenységét, tisztelte kezdeményezésüket, „mindig mindent meg lehetett vele beszélni“. Férfias egyénisége is imponált: szerette a természetet, túrázást, szívesen vadászott is — és volt humorérzéke! Az 1945-ös év megpróbáltatásaiból ő is kivette a részét: ekkor már Miskolcon volt hittanár. Utána falusi plébános lett, előbb a csöppnyi Aszalón, majd az akkoriban igen nehéz Jászalsószentgyörgyön. Rejtett éveit a megingathatatlan egyházhűség és a lelkipásztori eredménytelenség tépelődése jellemezte. De 1958-ra már „beletanult“ a falusi pap életébe: mint Visonta plébánosa (hetedik évtizedében!) föl- virágoztatta a hitoktatást, kívül-belül rendbehozta plébániáját és szép műemléktemplomát. Még munkaképes volt, amikor 1962-ben nyugdíjazták. Volt paptanítványai többen is hívták magukhoz, de ő tapintatos szerénységgel, maradék könyveit, ingóságait elajándékozva a Szociális Otthont választotta. Itt egyházmegyés társával, dr. Kiss 92
