Szolgálat 16. (1972)

Tanulmányok - Nemeshegyi Péter: Legyenek sokan, hogy eggyé legyenek

énünket; adjuk fel még ezt az önfeladást is; akkor kialszik majd énünk, mint a mécses lángja, amelyet már nem táplál a vágyak olaja, és így mélyek leszünk és kifürkészhetetlenek, mint a mindent átölelő tenger. Eltűnik az én és a te, eltűnik a levés és a tevés; csend lesz csak és béke.

Milliók és milliók éltek, küzdöttek, imádkoztak és szenvedtek Ázsiában ezért az ideálért, és kétségtelen, hogy fenséges jellemek és utolérhetetlen művészi alkotások születtek ebből a lelkiségből. De kérdésünkre teljes megoldást mégsem ad ez a tan. Éspedig azért nem, mert nem tud hinni a szeretet örökkévalóságában. Nem is csoda ez, hiszen hinni ebben óriási merészség. Mert — látszólag — nincs törékenyebb, múlékonyabb a szeretetnél.

„Az önszeretet nem szeretet. Ahhoz, hogy a szeretet szeretetté váljék, nem magunkat, hanem mást kell hogy szeressünk“ mondta Nagy Szent Gergely pápa. Nem hiába ismételték szüntelenül a középkori hittudósok ezt a mondást: a nagy pápának igaza volt. Csak az egymás iránti szeretet igazi érték. Tudjuk ezt mi is, tapasztalatból. Az emberélet legszebb és legboldogabb pillanatai azok, amikor teljes lényünk odaadásával tudtunk szeretni valakit, valakiket; hát még akkor, ha az, vagy azok szintén lényük teljes odaadásával viszonozták ezt a szeretetet. Mily boldoggá tud tenni egy kisgyereket anyja szeretete! Hogy öltözik aranyos szivárványszínbe az egész világ, amikor kigyúl valakinek a szívében a tiszta szerelem! Hogy csillan föl az élet szépsége és a lét értelmessége, amikor igazi barátra leltünk, akivel megosztjuk mindenünket! Hogy tárul ki és bontakozik naggyá az emberi szív, amikor ketten, vagy többen meglátják egymást, megértik, megbecsülik, megszeretik egymást! Amikor mindegyik érzi, hogy ő nem kicserélhető tárgy, nem is csupán egy más által is végezhető ténykedés alanya, egy mástól is eljátszható szerep színésze, hanem megismételhetetlen, felcserélhetetlen, önértékű lény, akit valaki úgy értékel, úgy szeret, úgy becsül, hogy saját egyetlen életét is menten odaadná érte. Amikor az ember megtapasztalja, hogy — mint Kant mondta — „nem eszköz, hanem cél“, akkor tud boldog lenni. Amikor nem esetként kezelik, hanem misztériumként tisztelik, akkor éri el a neki kijáró méltóságot. Boldog az ilyen pillanat. Megérdemli, hogy Goethével könyörögjünk neki: „Maradj, ne múlj el, hisz oly szép vagy!"

De jaj, milyen ritkák az ilyen pillanatok! Milyen mulandók! Milyen könnyen szakad a teljes odaadás szeretetének szála! Jön a megszokás, az unalom, az önzés, a hűtlenség, jön a sors, az elválás, a halál. Minden ember tudja, hogy az élet csúcspontjai azok a pillanatok, amikor az „én“ és a „te“ egy tökéletes „mi“-be olvadt össze, — de oly múlékony, törékeny, hamar ellobbanó ez az élmény, hogy nincs filozófia, vallás, világnézet, amely ezt merte volna az abszolút és örök valóság megnyilatkozásának nézni. Nincs, kivéve egyet, — és ez a kereszténység.

„Szeretet az Isten“ — olvassuk Szent János levelében. „Az Atya szereti a Fiút és neki adta mindenét“ — olvassuk evangéliumában. „Az Egyszülött, aki az Atya keblén van“, szereti Atyját, nem keresi a maga dicsőségét, csak

6