Szolgálat 16. (1972)

Tanulmányok - Nemeshegyi Péter: Legyenek sokan, hogy eggyé legyenek

azt teszi, amiben Atyja kedvét leli. „A szeretet nem önmagáé, hanem mást szeret“ — mondta Gergely pápa. Az Atya szereti Fiát, és a Fiú szereti Atyját: ez a lényegük. És az Atyától származó Lélek, az Atya Lelke, egyben a Fiú Lelke is. Az Atya és a Fiú egy az egy Lélekben. A Szentháromság titka ez. Mint Szent Hiláriusz mondta: „Az Isten, akit mi vallunk, nem sok isten, de nem is magányos isten.“ Magában az Istenben létezik „egység“ és „többesség“: teljes, tökéletes egység és ugyanakkor tökéletes, egymás felé forduló „többesség“. „Az Atya nem a Fiú és a Fiú nem az Atya“ — mondja a firenzei zsinat Szentháromság-hitvallása. Az Atya és a Fiú szemben áll egymással; az Atya mintegy kiüresítve önmagát, mindenét odaadva „szüli“ Fiát: az Atya lényege a Fiához való „viszonyulás“ (relatio). A Fiú lénye pedig hálás visszaadása mindennek, visszhajló „viszonyulás“ az Atyához. Az Atya az isteni „Én“ (első személy), a Fiú az isteni „Te“ (második személy). És ez az „Én", ez a „Te“ egy a Szentlélekben. A Lélek a legtitokzatosabb isteni „személy“. Ö sem az Atya, sem a Fiú, hanem kettejük közös és kölcsönös végtelen szeretete. A Szentlélek kapcsolat; Ő az isteni „Mi“: nemcsak az Atya Lelke, nem is csak a Fiú Lelke, hanem kettejük közös Lelke, egyetlen Lelke. Valóban: egy az Isten, de nem magányos. Az Isten a szó legszorosabb értelmében „Szeretet“.

Mert ilyen az Isten, azért teremtette a világot. Mert Ö „egy“ és „több- személyű“, azért akarta, hogy teremtményei sokan legyenek, és hogy eggyé legyenek. Mert őbenne a kettőt tökéletesen eggyé kapcsoló valóság az Isten lényegével és Leikével azonos Szeretet, ezért önti ki megtestesült Fia által szeretetét, a Szentleiket, hogy az emberek mind „eggyé legyenek, amint az Atya és a Fiú egy“.

A hinduista, buddhista eszkatológia logikus következménye világszemléletüknek: ahol az abszolút lény csupán kimondhatatlan „egység", ott a jövő beteljesülés is a sokaság eltűnése és feloldódása az „egyben“. De mihelyt hisszük és tudjuk, hogy maga az Isten személyek közötti örök szeretet, azonnal megértjük, hogy az eszkaton mind a két vonal beteljesülése: tökéletes „sokaság“ és tökéletes „egység“. Ez nem jelent világnézeti kompromisszumot, és nem is ellentmondás, hanem a lét legmélyebb titkának feltárulása. „Az egység megkülönböztet“ (L’union différencie) — mondja Teilhard, és úgy is van. A Szentháromságban az Atya és a Fiú között végtelen a „megkülönböztetés“, mert lényük az egymás felé irányuló, kölcsönös „viszonyulás“. De ugyanakkor az Atya és a Fiú végtelenül egy, mert egy a végtelen lényegük, egy a gondolatuk, szívük, akaratuk. Valóban: a Szentháromságban létezik az „én“ és a „te“, de nincs helye az egymást kizáró „enyém“-nek és „tiéd“-nek. Minden a „miénk“.

Ilyen Isten képmására van teremtve az emberi nem. Az ilyen Isten életében való részesülést hozza nekünk Krisztus, adja nekünk a Szentlélek. A Fiú „viszonyuló“ létét bontja ki a keresztfáig odaadott és a feltámadásban az Atyához visszaáradó emberélet formájában Jézus. Az ő szívén át, aki „sze7