Szolgálat 16. (1972)
Tanulmányok - Őry Miklós: A paptestvér
akar semmit tőletek.“ így tudjuk feléjük is igazán közvetíteni Isten akaratát, akinek egyházában sok és fontos tennivaló várja őket. Legyünk komolyan meggyőződve, hogy csak a világiakkal egyetértésben, velük karöltve fogjuk felismerni Isten akaratát és megvalósítani a világ megváltását. Mert a világ „sóhajtozva vár“ erre (Róm 8,23). Azért a papnak nemcsak a „jó hívekkel“, a templombajárók kicsiny csoportjával kell testvéri gonddal törődnie, hanem — bizonyos értelemben még inkább — a keresőkkel, nyugtalanokkal és lázadozókkal, vagy éppen közömbösekkel, el- pártoltakkal, kétkedőkkel vagy tagadókkal is. „Emlékezzenek meg róla — figyelmeztet a Zsinat —, hogy mindennapi életükkel és törődésükkel az igazán papi és pásztori (tehát testvéri) szolgálat arcát mutassák hívőknek és hitetleneknek, katolikusoknak és nemkatolikusoknak egyaránt" (LG 28). Sőt Krisztus világmegváltó szívével egyesülve át kell lépnie egyházközségének, egyházmegyéjének határait és ki kell tágítania érdeklődését a világ minden baja, problémája felé. „Mivel az emberi nem ma egyre jobban egységbe olvad, a papoknak fokozottabban küzdeniök kell, hogy az egész emberiség eljusson Isten családjának egységébe“ (uo.), „hogy a Szentlélek által egy testbe összegyűjtve, Krisztusban élő áldozattá váljanak“ (IV.kánon). De a testvériség gondolata még ennél is többet foglal magában. Nemcsak az emberek „lelkét“ kell gondunknak tartani világszerte, hisz nekünk minden ember testvérünk, akiért Krisztus meghalt (Róm 14,16). Hanem tanuljuk meg igazán tisztelni az evilági emberi értékeket is, és megbecsülni a teremtett és kulturális javakat Isten adományaként. Ez VI. Pálnak gyakran kiemelt nagy gondolata. így lesz a mai kor papja igazán az az „idősebb testvér“, aki az evilágba testesült Krisztus érzületével jár az emberek között és személyében megvalósítja a „Gaudium et Spes“ konstitúció híres kezdősoraiban körvonalazott magatartást: „Az öröm és reménykedés, a szomorúság és gond, amely korunk emberét, főleg a szegényeket és szenvedőket eltölti, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, szomorúsága és gondja. Nincs az az igazán emberi, ami visszhangra nem találna szívükben. Hiszen közösségük emberekből áll, akiket a Szentlélek irányít az Atya országa felé tartó vándorlásukban, és akik azt a feladatot kapták, hogy mindenkinek tudtulad- ják az üdvösség üzenetét“ (GS 1). íme a pap nagy testvéri hivatása. Láttára mi mást mondhatnánk, mint hogy „hálát adunk, mert arra méltattál minket, hogy színed előtt állhatunk és szolgálhatunk néked“ (II.kánon). Igaz, érezzük azt is, hogy önmagunknak ez a testvérszívvel való teljes átadása, kiszolgáltatása nem könnyű feladat. De aki szeretetet vet, kegyelmet és áldást arat, és ráadásnak (vö. Lk 12,31) meg fogja kapni az életéhez szükséges szeretetet — az emberektől is. Manapság érdekes módon a villany-örökmécsek helyett egyre több templomban látjuk viszont ismét az olajmécs imbolygó lángját. Pedig amaz „megbízhatóbb", biztonságosabb, egyenletesebb. De „hideg". Lehet, hogy éppen azt a szinte emberi jelleget hiányoljuk belőle, ahogy > pillanatról-piIlanatra 51
