Szolgálat 16. (1972)

Tanulmányok - Őry Miklós: A paptestvér

megküzd azért a szemernyi világosságért, amelyet áraszt. Egy lehellet is elfújhatná, mégis olyan bizodalmas piros pont a nagy kőépület hűvös tágasságában. Talán szabad ebben a pap szolgálatban elhasználódó testvéri életének szimbólumát látni. Ö sem jobb testvéreinél (1Makk 13,5), de magához ragadta Krisztus (Fii 3,12): élete az Úr előtt, az oltár igézetében folyik le, s ennek meleg fényét hinti tovább. Csak keveset: annyit, amennyi belefér, amennyi gyarlóságától telik. De ha sok ilyen önzetlenül parázsló, szolgáló testvérszív lenne a világon, sokat világosodnék tőlük a világ.

Michelangelo: Piéta

Tiszta, éteri, önnön mélyeiben elmerülő bánat. Teljességgel betölti az arcot és az alakot. De éppen mert emberfölöttien, természetfölöttien nagy, egyben fegyelmezett is, hangtalan, csaknem nyugodt. Semmi torz, semmi zilált, semmi fölösleges. Aki itt gyászol, nem önmagát gyászolja. Olyasvalakire tekint, aki végtelenül drágább neki önmagánál, de egyben tökéletesen átadta egy kettejüknél nagyobb rendelkező Erőnek. Nézi a mozdulatlan testet, csaknem zárt pillái mögött kifejezhetetlen gyöngédséggel. Bármennyit is szenvedett ez a test, az nem volt céltalan és értelmetlen tragédia. A nagy Műnek beteljesítője volt. És abba is bele kell nyugodni, hogy ő, az anya, nem tehetett és nem tehet érte semmit. Vérverejtékes gyötrelmének más volt tanúja, a keresztúton más törölte meg kendőjével arcát, mikor fölszegezték, más adott innia, és most is mások fogják ellátni testét. Neki csak egy feladata maradt: nézni. Nézni, egész lelkét szemébe gyűjtve, áthatolhatatlan messzeségből, és mégis egészen közel. Mert az Isten akaratát nem lehet embernek utolérni. De szeretni a maga érthetetlenségében — azt lehet. Szeretni ezt a választottait összezúzó iszonyatos Akaratot ugyanazzal a szívvel, amellyel az összezúzottat szeretjük. És így belül hordani az áldozati bárány sebeit. Tehetetlenségben és belenyugvásban, elszakított- ságban és egyesülésben. A Compassio titokzatos mélyeiben. Belülvaló világ ez, kimeríthetetlen és közölhetetlen. Azért olyan páratlanul koncentrált ez az arc, mint ami minden lényegeset rejtve őriz maga mögött. És mégis lehetetlen a rátekintőnek meg nem érezni annak a belső lényegnek sugárzó intenzitását.

(Ennek a kis elmélkedésnek a műremek elleni közelmúlt merénylet ad időszerűséget A szobor sorsa az elmélkedés gondolatmenetének fordítottja lett: az Anyának itt sikerült „megvédenie" Fiát.)

52