Szolgálat 16. (1972)
Tanulmányok - Őry Miklós: A paptestvér
lönülve, egyénileg, hanem csakis paptársaival összefogva, azok vezetése alatt, akik az egyház élén állnak" (PO 7). A mai lélektan nagyon hangoztatja, hogy a személyiség csak közösségben tud kifejlődni, igazán beérni. A papi közösségeknek egyik nagy gyümölcse egymás támogatása, erősítése, kiteljesítése, s ezzel együtt jár az apostoli munka nagyobb hatékonysága is. Hittani és erkölcsi megfontolásokon túl „az idők jelei“ is megkívánják a fokozottabb papi közösséget. Nemcsak a papi hivatások és a munkájukban őrtálló papok megcsappanása, hanem a kor kollektív eszménye és a minden területen hangoztatott specializálódás is. Régebben a falu papja volt a kis helyi közösségnek mindenese és mindene: híveinek atyja, hitoktatója, tanítója, lelkipásztora. Ez a módszer a patriarkális korban bevált. Ma azonban munka- megosztásban kell kamatoztatni az erőket. A papi feladatkör olyan sokoldalú, hogy tökéletes betöltését alig várhatjuk el egy embertől. Lehet, hogy valaki nem szónok, de finom érzékkel megáldott lelkiatya. Lehet, hogy nem szervező, de egyénekkel, családokkal jól megtalálja a kapcsolatot. A mai közlekedési eszközök is szerencsésen mozdítják elő, hogy egy-egy „szakosított" paptestvér nagyobb körzeteket is látogathasson. A diaszpóra-területeken a hívek kisebb létszáma méginkább megkívánná a munka összevonását. Lélektanilag mégis nehezen valósítható itt meg, mert épp ezeknek a diaszpóra-keresztényeknek van leginkább szükségük arra, hogy papjuk fizikailag is velük éljen, megossza gondjaikat és segítse őket. Bár telefon és gépkocsi itt is sokat tehet, — és egy-egy diákonus, szerzetestestvér vagy nővér, katekéta, világi hivő is. Az alkalmi összejövetelek és állandó jellegű munkaközösségek mellett az újabb, zsinati utáni törekvés mindinkább az, hogy papok lakás- és életközösséget is alakítsanak egymás között. (Vö. PO 8.) Persze ez sem egészen „új", mert a szerzetesközösségeken kívül mindig akadtak világi papokat összefogó szervezetek és életközösségek is, hogy csak a Néri Sz. Fülöp-féle oratóriumra, vagy a magyar Regnumra utaljunk. Egy-egy város papjai ezt könnyebben megtehetik, de vannak vállalkozók nagyobb munkaterületekről is. Cserháti püspök cikkéből értesülünk, hogy a pécsi egyházmegyében is jelentkezett 8 pap ilyen közös életre és munkára. Persze a papi munkaközösségeknek, méginkább az együttlakásnak megvannak a maguk komoly nehézségei is. Minden emberi együttműködés zökkenőkkel jár: tökéletes közösséget csak Istenben találunk. És ha azt gondolnánk, hogy azok, akik egyéni lelkiéletükben és hivatásukban közvetlenül a Szentháromság példáján ihletődnek, legjobban megközelítik ezt az ideális közösséget, akkor hamarosan keserű csalódások érhetnek. Mert a gyakorlat bizony mást mutat. Hol a hiba? Bizonyos mértékig föltétlenül a régebbi pap- nevelés erősen individuális jellegében. Ha a szemináriumban meg nem valósul és át nem hatja a kispapokat a közösségi szellem, a testvériesség, az összefogás, az egymással való törődés: később, érett korban ezt már aligha várhatjuk. Hála Istennek a mai fiatalok ebből a szempontból is (és nemcsak 45