Szolgálat 16. (1972)

Tanulmányok - Egyházak az egység útján (Athenagorasz, Vajta Vilmos, Roger Schutz)

kusok és evangélikusok? Ne tagadjuk: évszázados megterheltséggel küzdünk. De a kérdés az, hogy továbbra is a múlt bűneit akarjuk-e egymásnak szemére hányni — vagy pedig az ökumenikus mozgalom késztet-e bennünket is arra, hogy a jövő irányában tájékozódjunk, s feltegyük magunknak azt a kérdést, hogy a testvéri közösségnek milyen életformái válhatnának járhatóvá számunkra.

Az a közös katolikus és evangélikus bizottság, amely tanulmányait az evangélium és az egyház kérdésére központosította, megmutatta az egyedül járható utat: csak az evangélium vezeti az egyházat az egység útjára. Minden más út hamis, minden más célkitűzés megtagadása annak a szükséges szolgálatnak, amelyre az egyház elhivatott ebben a világban. Sokszor gondolta a magyar kereszténység is, hogy más célok szolgálatában könnyebben megvalósulhat az egységre hívás. A történelem Urának leckéjét ezért kell újra tanulnunk. Miért ne tudna a magyar kereszténység is Krisztus lábaihoz ülni, az „egyetlen szükséges dologra“ hallgatni s benne egyesülni, aki azért imádkozott, hogy „mindnyájan egyek legyenek“. Nem lehetetlen ezt az életformát magyaroknak is megtalálniok, ha megmozdul Krisztus magyar népe, hogy átlépje századok határait.

Roger Schutz a pápaságról és a szinodusról

A Pax Romana fribourgi gyűlésén adott interjúban a taizéi protestáns szerzetesközösség priorja először is — a fiatalok egyházellenességével kapcsolatban — hangsúlyozta: „senkisem vonatkozhat el az intézménytől“, és „a történelemben azok a keresztények, akik azt hitték, mellőzhetik a látható struktúrákat, tudtukon kívül újabbakat alkottak.“ Majd föltette a kérdést: melyek a fölösleges intézmények és melyek azok, amelyek beigazolódtak a történelem folyamán, és újra föl kell fedeznünk őket. „Nekünk, akik kortársai voltunk Krisztus nagy tanújának, XXIII. Jánosnak, lehetséges-e még keresnünk az Egyház egységét, minden ember közösségének helyét, anélkül, hogy fölvetnénk magunknak a római püspök kérdését? Pedig az ő egységszolgálata körül a csend összeesküvése uralkodik, még bizonyos katolikusok között is. Ha a helyi egyházakban érzik a püspök szükségességét, az egyetemes Egyházban is fel kell vetni ezt a kérdést.“ Nem gondolja, hogy a pápa hivatása az, hogy egy piramis csúcsán legyen, vagy az Egyház feje legyen — az Egyház feje Krisztus —, de legyen „a szíve legbensőjében“. Bizonyos, hogy „Isten szolgái szolgájának szolgálatát a történelem roppant súllyal terhelte meg. A századok során egymásra halmozódott ruhákon néha nem eléggé tetszik át ez az egyedülálló szolgálat. De ha visszautasítjuk a katolikus Egyháznak ezt a változhatatlan meggyőződését, az annyit jelent, hogy arra ítéljük magunkat: mindörökre messze maradunk, nem lesz szavunk a dialógusban . . . . hogy kérjük, akár alkalmas, akár alkalmatlan: vezessen bennünket ez a pásztor, Róma püspöke, a közösség Egyháza, a hatalom eszközeitől megfosztott

31