Szolgálat 16. (1972)

Tanulmányok - Egyházak az egység útján (Athenagorasz, Vajta Vilmos, Roger Schutz)

Hatalomátvétel és a gyülekezet újjápítése

Az egyház a maga evangéliumi üzenetével a történelmi változások világában él. üzenete ugyan nem változik, de a mondanivalóját újra meg újra kell megfogalmaznia, hogy a történelmi adottságok között érthető nyelven szólhasson az emberi egzisztencia alapkérdéséről. Azért emlegetik az evangélikusok annak szükségét, hogy a hitet új helyzetekben új módon kell megváltani. A katolikusok viszont ezért utalnak a hivők hitbeli tapasztalataira, hit-érzékükre (sensus fidelium). Hitvallás és hivő tapasztalat az evangélium kísérő jelenségei. Mindkettő az egyháznak, mint Isten népének a szerepét jelzi.

Az egyház története folyamán sokáig volt egyedüli szerepe a hit kérdésében az egyházi vezetőknek (pápa, püspökök, zsinatok, papság). Ma már a történelmi változások alapján az egyház népével, a gyülekezetekkel mint nagykorú keresztényekkel kell számolni. Ha a reformációban ez a szándék meg is volt, mégse lehet mondani, hogy a protestantizmus elkerülte volna a „papok egyházának“ kísértését, amely sokszor papi egyeduralomra vezetett náluk is. Jó jelenség a mai világban, hogy a „laikusokat“ többé nem hagyja érdektelenül az evangélium mai hirdetésének a kérdése. Ezért figyelhetjük meg ma a papi hivatal átértékelését. Az egyházi hatalom kérdése többé nem marad a hierarchia kiváltsága. „A papi hivatal csak annyiban Krisztus reprezentánsa a gyülekezettel szemben, amennyiben az evangéliumot juttatja kifejezésre" — így mondja a máltai jelentés. Ezért az egyházi tradíció folyamatossága sem a hivatalviselők kontinuitása, hanem egyedül az Isten népének gyülekezetében hangzó egyazon evangélium.

Az egyházi hivatal tekintélye az evangélium küldetésének függvénye. Isten a gyülekezetei is számba veszi, amikor az evangélium hirdetésére elhív. Érthető ilyen körülmények között, hogy örömmel üdvözölendő a hivő nép felelősségének felébredése, amellyel az egyház szolgálatát kíséri. A papi szolgálat megújulásával csak abban az egyházban lehet számolni, amelyben élő gyülekezetek vannak, s hitre ébredt, öntudatos keresztények élnek.

Sok szó esik manapság — talán némi félelemmel is vegyítve — az egyház „demokratizálásáról“. Nem kétséges, hogy az egyházban is nyilvánvalóvá válik az az egyszerű törvényszerűség, amely arra utal: az embereket valójában csak az érdekli, amiben ők maguk is, mint emberi méltóságukban komolyan vett személyek, alkotóan részt vehetnek. Az egyháznak nem szabad csodálkoznia azon, hogy a „nagykorú“ emberiséget nem lehet kis gyerekekként kezelni. Ha itt a hit nagykorúságára jutott emberek szerepvállalásáról van szó, akkor az egyháznak ebből a tudatosodó hitből csupán előnyei lehetnek a gyülekezeti élet újjáépítése szempontjából. A papi hivatal is ki van tehát téve a történetiség változásainak, ami konkrétan a társadalmi változásokat jelenti. Az egyháznak ezért kell átgondolnia, hocjy a mai társadalmi helyzetben milyen struktúrával tudja szolgálatát legeredményesebben elvé28