Szolgálat 16. (1972)
Tanulmányok - Egyházak az egység útján (Athenagorasz, Vajta Vilmos, Roger Schutz)
a kérdést: „Szükséges-e, hogy a megmaradó különbözőségek az egyházközösség akadályai legyenek?“ Ha tehát az evangéliumban való egyetértés ezen megállapítását komolyan vesszük, akkor arra a megállapításra kell jutnunk, hogy a felekezeti határok a jövőben nem úgy húzódnak meg, mint eddig. Az evangélium arra kényszerít, hogy a határokat átlépjük. Ennek következménye, hogy az üdvösség kérdése nem oldható meg azzal, hogy valaki egyik egyházból a másikba tér át, hanem egyedül azzal, hogy az evangéliumhoz tér meg. Tehát a két egyház között a lélekhalászás gyakorlatának radikálisan meg kell szűnnie, és pl. a vegyesházasságok esetén követelt áttérések ill. reverzáli- sok célszerűtlenek. Gyakorlatban ez azt jelentené, hogy a két egyház között testvéri viszony fejlődhetne ki, amely semmiképpen se jelentené az egyik egyháznak a másikba való beolvadását, hanem a testvéri közösséget a felekezeti határok ellenére is. Egy másik határátlépés az egyház és a világ kapcsolatában esedékes. Az említett közös bizottság tanulmányai során rámutatott arra, hogy az evangélium a világnak szól, s addig, amíg az egyház a világban csupán ellenséget lát, az evangélium sem juthat el címzettjéhez. Nemcsak az egyházaknak kell egymás között párbeszédet kezdeniök, hanem az egyház és a világ között is szükség van erre. Az az egyház, amely nyitva van a világ felé, s az evangéliumot az adott konkrét világ látóhatárával szembesíti, rá fog jönni arra is, hogy a világgal való párbeszéd a régi felekezeti ellentéteket semlegesíti, s az emberiséggel együtt új feladat felé fordítja a figyelmet. A bizottság ezen összefüggésben merte vállalni azt a merész tételt is, hogy a világ (= az emberiség) szükséges az evangélium megértéséhez. Más szóval arra kell felfigyelni, hogy az egyház a maga üzenetét nem fogalmazhatja meg anélkül, hogy a mai világban ne foglalkozna az emberiség mai kérdéseivel, sőt hogy ezeknek a megvilágításában ne szólaltatná meg az evangélium üzenetét. A hitvallás nincs megoldva az elmúlt nemzedékek szavaival, hanem minden korszakban aktuálissá kell válnia, hogy beleszólhasson a világot foglalkoztató kérdésekbe, melyeknek mélyén ott rejtőzik az emberi élet értelmének aggasztó kérdése. A világgal való párbeszédet egyesek veszélyesnek tartják az egyház számára. Hasonlóan reagálnak a világ szempontjából is azok, akik az evangéliumot nem tartják jelentősnek. Megnyugtató ebből a szempontból, hogy a bizottság keresztény realizmussal tekint ezen párbeszéd lehetőségeire. Arra mutat rá, hogy Isten a világ megváltását Krisztus által a kereszten végezte el. „Nincs tehát helye a triumfalizmusnak, sem pedig a teokratikus tendenciáknak, amelyeknek a keresztények oly sokszor áldozatául estek“. Az egyház nem ígérheti e világnak a gonosz eltűnését az ítélet napja előtt. De ugyanakkor hirdetőjévé kell lennie: az evangélium a világ életében olyan erőket szabadít fel, amelyeknek megvan a lehetősége arra, hogy helyenként egy új élet reménységét megvalósíthassa. így válik az evangélium az emberélet forrásává. 27
