Szolgálat 16. (1972)
Tanulmányok - Hans Urs von Balthasar: A szentek közössége
azt csak akkor sejtjük meg, ha megfontoljuk, milyen elv forrasztja őket össze az egyházi közösség egységébe: a Három-egy Isten egysége, amint Krisztus odaadásában megjelent és a Szentiélekben kiáradt. Mert ez az egység nem egyéb, mint merő egymásért-való lét. Ha Istennek lenne meghatározása, akkor így kellene meghatározni: Egység — mint egymásért való lét. Amit mi jobb szó híján isteni „személyeknek“ mondunk, az az előfeltétele annak, hogy Istenben tisztán létezhet ez a létmód. Ezeknek a „személyeknek“ nincsen elsődleges önmagukban való létük, amely csak másodlagosan nyílnék meg a másik felé; amit „önmagukban való létüknek“, öntudatuknak nevezhetnénk, az közös bennük, közös az oszthatatlan egy Istenben; de ez az Egy már egymásban egységesül (nem pedig utólag). Az Atyát nem érthetjük meg másképpen, mint az Egyszülött Fiú felé áradó életadó odaadásában, a Fiút is csak az Atyáért való létében. Az újszövetség írásaiban mindkét odaadástól újra világosan elkülönül egy „egymásért való lét“, mint az Atyától és Fiútól különálló „Szentlélek“, maga a személlyé vált „egymásért való lét“, és Isten feltétlen odaadása az embernek. Már most ha meggondoljuk, hogy az Egyház lényegének, s ezzel a közösség sajátosan keresztény formájának alapja Istennek ez az ajándéka, ez az ajándék pedig az egymásért-való isteni lét jegyét nyomja rá a hívőkre, — akkor világossá válik, micsoda megfordítása ez az emberi viszonyoknak és kapcsolatoknak. Igaz, az emberek fizikai egészet alkotnak egymás között; ennek az egységnek sok titokzatos ága-boga, az anyagitól a lelki felé haladva (ahogy pl. C.G. Jung a „kollektív tudattalan“ fogalmával próbálja jellemezni) nehezen követhető és határolható el. Akárhogy is van, a lényeg az, hogy a tudat világos szellemi csúcsai, minden ember szabad, személyes felelősségének és döntéseinek birodalma, elhatárolódnak egymástól, és csak ebben a különállásban tudnak dialógus módjára megnyílni egymás felé. Ezzel nem tagadjuk azt, hogy a dialógusnak ez a mozzanata lényeges alkotóeleme az egyes személyiségnek, ez juttatja el személyes szabadságának teljes birtokába és használatára. De ezt a dialógusformát igen különbözőképpen lehet kitölteni: építő, semleges és romboló jellegű tartalommal. Annak az egymásért való létnek, amelyet a szentek közösségében ajándékba kapunk, fordított a hatása: az egyes embert személyiségének csúcsa felől nyitja meg a másiknak. Annál inkább, minél mélyebben hagyja a hivő, hogy az egymásért való létnek ez az isteni formája meghatározza, hatalmába kerítse, és mintegy kisajátítja személyiségét. Aki beleegyezik ebbe az isteni életformába: a másiknak való eleve-odaadottságba, aki mindenét, legegyénibb, látszólag legközölhetetlenebb tulajdonát is, tárt lélekkel rendelkezésre bocsátja, azt a szeretet Istene teljes igazságban és hatékonyságban felhasználja testvérei javára. Itt csatlakozik a termékenység bibliai fogalma. Túlhalad a jutalom és az érdem fogalmán (anélkül, hogy megfosztaná őket korlátozott értelmüktől): ezek az emberi munka világából való képek különálló egyedek rendszerét tételezik föl, emez viszont a „szentnek“ (vagyis az igazán hivő, 19
