Szolgálat 15. (1972)

A játszó ember

hamisítaná őket. ő tudja — gyakran fájdalmas mosollyal és bölcs belenyugvással —, hogy az ember legnagyobb tettei is csak olyanok, mint a gyermekjáték, ahhoz képest, amire vágyunk, vagy ahhoz képest, ami Istenben van. Ebben az értelemben nevezhette Platón a „Törvények“- ben Athén bölcs öregeinek komoly politikai tevékenységét „aggok értelmes gyermekjátékának“ (Nomoi 769 A), az állam elérhető legmagasabb javán való fáradhatatlan „barkácsolásnak“ — úgy, mint a művével sohasem elégedett művész „játszva“ kezd és próbálkozik mindig újra.

Az ifjabb Plinius egyik levelében a római veretű bölcs módján jut kifejezésre a sztoikusán belenyugvó és a felsőbb titkok iránt mégis nyitott kiegyensúlyozottság: „Mint az életben, éppúgy tanulmányaimban is a legszebbnek és legemberibbnek a komolyságnak a barátságos derűvel való keverését tartom, hogy a komolyság ne fajuljon szomorúsággá, sem a tréfa féktelenséggé“ (Epistolae VIII, 21,1). És Aelius Spartianus, Hadrianus császár életírója, úgy rajzolta meg a császár jellemét, mint a homo ludens lelki magatartásának, a komoly vidámság lebegő közép útjának szinte klasszikus példáját: a császár „szigorúan örvendező, komolyan vidám, ravaszul együgyű ember volt, olyan, aki soha semmiben sem volt csak egyféle“ (Vita Hadriani XIV, 11).

Ebben azonban már világossá válik az ilyen magatartás veszélye is. Csak az fogja biztos ösztönnel eltalálni az igazi játék kiegyensúlyozott gesztusát, aki tudja a középutat föld és ég között, a földet sem meg nem veti, sem mohón nem kívánja, aki úgy törődik az istenivel, hogy a föld dolgai között is fel tudja találni. Más szóval: a „játszó“ ember magatartása vallási probléma. Klasszikusan írt erről Kierkegaard, s egy az ő szellemétől megérintett filozófus, Philipp Lersch, elmondhatja: „A humor legbenső lényege, magva — akármilyen eretnekül is hangzik — a vallásos magatartás erejében rejlik. Mert a humor a földit, az emberit Istenhez képest való elégtelenségében látja“ (A humor filozófiája). Ezért a komolyan vidám ember semmiképpen sem csak görög és római eszmény, hanem igazából keresztény. Hisz nem az Isten megtestesülésébe vetett hit erejében érhetjük csak el igazán azt a derűs biztonságot és szabadságot, ami nélkül nem lehet felszabadultan játszani? Theodor Haeckernek igaza van, mikor azt írja: ez a humor az európai keresztény kultúra emberi háttere (Egyház és kultúra új találkozása Németországban).

A keresztény igazság fényében az életet valóban „isteni gyermek- játéknak“ (Alexandriai Kelemen) lehet nevezni, mert legyőzzük — nem ugyan a komolyságát, de a tragikumát. Azért a keresztény szentek mutatták be nekünk a minden titkos tragikumtól ment „Isten előtti gyermek- játékot“, az egyiptomi Thébaisz látszólag oly zordul komoly pusztai atyáitól egy Szalézi Ferenc charme-jáig, aki kijelentétte: „A szomorú szent bizony szomorú szent!“ Athanasius, Antonius-életrajzának 73. feje76