Szolgálat 15. (1972)

A játszó ember

zetében, tudósít az aszkézis emez atyjának szinte mennyei derűjéről; Sulpicius Severus pedig Tours-i Mártonról, az első nyugati kolostor alapítójáról mond el nekünk egynéhány olyan tréfát, amelynek „szellemi sava-borsa“ volt (Dialogi II, 10). Még sokáig tovább élt a komolyan vidám embernek ez az antik humanizmusból és keresztény megváltástudatból táplálkozó ideálja. Szentviktori Hugó véleménye szerint jobban ízlik a komoly, ha itt-ott kedves gúnnyal fűszerezik; és Salisbury-i János ezt írja: „Kellemes dolog és tisztes férfiúhoz semmiképpen sem méltatlan, ha olykor-olykor enged a mértéktartó vidámságnak“ (Polycra- ticus 1,8). Hiszen a mosoly egyenesen a bölcsesség jele, ezt már a görög egyházatyák tudták. A középkori teológus, Petrus Cantor fölveti a kérdést: nevetett-e vajon Krisztus is? Hisz ő minden emberit magára vett, az embernek pedig lényegesen természetéhez tartozik a nevetnitudás (Verbum abbreviatum 67). És mindig megvolt a keresztények között a ioculator Domini, a világtól független és a világot szerető „Isten bohóca“.

A játék vidámsága azonban mindig csak az érem egyik oldala. Aszerint, hogy milyen a lelkialkata és milyen fájdalmas élettapasztalatokat szerez, a derűsen játszó ember mindig visszaér ahhoz a halk melankóliához is, amelyet már Platónnál megéreztünk. Hisz maga az élet is olyan játék, amely gyakran gonoszul „kijátszik“ minket. Sőt gyakran úgy érezzük, hogy ez a kiszolgáltatottság látszólag rosszindulatú véletleneknek, ez a beleragadás az anyagiba, a földibe nem illik szellemi természetünkhöz, méltatlan hozzánk. Minél inkább megérti a szellem embere, hogy csak Isten „méltó minden boldog komolyságra“, annál inkább úgy érzi, hogy idelenn még egy játék keretei közé van szorítva, amelyet ugyan méltósággal kell elviselni — a földi élet „szerepét“ végig kell játszani —, de keresztül is kell rajta látni, fölmérni kérészéletű, kulissza-szerű ideiglenességét. Plotinosz fejezte ki ezt játékmisztikájában: „Minden csak kulisszatologatás, színváltozás“ (Enneade 111,2,15). Az az ember azonban, aki nem az isteniben gyökerezik, összetéveszti ezt a játékot a komolysággal. Itt bizonyára hangot kap az újplatoniku- sok féktelen spiritualizmusa is, — de azért ugyanakkor a lét melankolikus oldalának mély megtapasztalása ez: „Nem a lélek adja elő ezt a játékot, csupán az ember külső árnya. Az az ember, aki csak az alacsony, külső világ szerinti élethez ért, észre sem veszi, hogy komolynak szánt könnyeivel is csak játszik. Mert az embernek csak komoly és nemes felével szabad komoly dologban komolyan fáradoznia; ami ezenkívül van, hiú játékszer. Azok azonban, akik nem tudnak komolyak lenni, játék közben is komolyak, mert ők maguk sem egyebek hiú játékszernél“ (uo.).

Az igazán játszó ember mindig csak a túlvilági komolyság embere lehet, sem komolytalan, sem kétségbeesett. A keresztény, mint a közép77