Szolgálat 15. (1972)

A játszó ember

zetek). Ebben a könny és mosoly, vidámság és tűrés között szinte mozartiasan lebegő magatartásban írták meg az egyházatyák legszebb lapjaik egynéhányát a földi élet „isteni gyermekjátékáról“.

Minden játék alapja egy mélységes titok: minden játék, éppen úgy, mint a legkomolyabb életfeladat megoldása, a világ Teremtőjéhez törekszik hasonlóvá tenni, aki művét a belső értelmesség isteni komolyságával, s ugyanakkor az isteni zsenialitású, sohasem célosan szükséges művészet higgadt gesztusával viszi végbe. Plotinosz megsejtette ezt, amikor arról beszél, hogy minden dolog, a játék is, a „theoría“ felé, vagyis az isteninek áthasonító szemlélése felé törekszik: „Hisz minden csak a szemlélésre való törekvéséből kifolyólag játszik; ezért a férfi komolysága, ezért a fiú játéka“ (Enneade III, 8). Nemcsak a komolyság tapint rá a dolgok gyökerére, hanem gyakran még könnyebben, még mélyrehatóbban a derű, a humor is. Platón szerint a játékban és a komolyságban egyaránt megmutatkozik a tökéletes bölcs (Symposion 1,1).

Ez a komoly vidámság csak olyan emberben virul ki, aki szereti a tarka világot, és ugyanakkor ki is mosolyogja, aki tudja, hogy a világ Istentől származik és ismeri egyúttal határait is; akit a lét megdöbbent, s ugyanakkor boldogít, mert az „együttmintázó Logosz“ harmóniájára szegezi szemét, akitől minden származik, és akinek látása felé minden törekszik. A humor isteni olajcseppje nélkül a világ gépezete csikorogna és megállna: „A humor mint a belső egyensúly és emberi türelem, a derűs biztonság és szabadság kifejezése minden magasabb emberi rendnek nélkülözhetetlen eleme“ (Franz Schönberger). A bölcs görögök jobban tudták ezt, mint mi mai emberek. Xenophon számára a „komolyan tréfálni tudás“ az életalakítás magas művészete (Kyropaidia VI, 1,6). Éppen ez lenne a humán lélekkultúra csaknem emberfölötti művészete: komoly helyzetben játszani is tudni, és a játék hevében sem feledkezni meg a komolyságról; odaadni magunkat a dolgoknak anélkül, hogy elmerülnénk bennük — és függetlennek lenni tőlük anélkül, hogy megvetnénk őket.

A kikerülhetetlen dialektika abban van, hogy éppen a legmélyebb komolyságot nem ismerhetjük föl teljesen a vidámnak, sőt egyenesen a nevetségesnek ellentéte nélkül. Már Platón erre tanított: „A nevetséges megismerése nélkül nem lehet igazán megérteni a komolyat. Amint általában véve — ha teljes megismerésre törekszünk — egy ellentétnél sem fogható fel az egyik tag a másik nélkül“ (Nomoi 816 D). így hát minden játék a komolyra való gyakorlás is, mint Platón és Arisztotelész tanítja (Platón, Nomoi 643 C, 794 A). Ezért beszélt Johann Huizinga, a nagy kultúrfilozófus, „Homo ludens“-ében szinte többet a komolyságról, mint a játékról. De éppen így áll fordítva is: az az ember, aki megértette minden teremtett dolog Istenre vonatkozó transzcendenciáját, a legkomolyabb dolgokat sem veszi túlságosan komolyan. Ezzel meg75