Szolgálat 15. (1972)

Felelősség a kultúráért

őrzi meg a dolgok komolyságát, hogy nem abszolutizáljuk őket, mert így mindent legbensőbb valójában ismerünk meg és Isten szándéka szerint áll rendelkezésünkre. Ezt a viszonyt realizálni: a közösség javát megvalósítani hivatásunkban, felebaráti szeretetben kifejeződő istenszeretettel — ez a „lélek kultúrája“ és a „kultúra átlelkiesítése“. Csak aki az örökkévalóságba gyökerezett bele, az tudja nemcsak hordozni vagy elviselni, hanem szeretni és ápolni is a földit, anélkül, hogy zsákmányává lenne.

Már a görögök sejtették ezt, amikor a szellem kultúrájának legfinomabb virágáról beszéltek: csak a „komolyan derült ember“, aki sírni is, mosolyogni is tud, csak ő tapintotta ki a középutat menekülés és otthonosság között. Csak a játszó ember képes igazi kultúrát alkotni, ő, aki tisztában van az isteniek komolyságával. A keresztény többet tud Szókratésznél és Platónnál a szépről és a jóról, meg a csúfról és bűnösről, s éppen azáltal lesz a világ alakító barátjává, hogy lemond róla és visszavonul tőle, ha arról van szó, hogy azt tegyük, azt őrizzük meg, ami Isten előtt szép és jó. És még a Krisztustól távoli világ is nem sejt-e valamit mindmáig Assisi Poverellójának boldogságából?

A keresztény tudja: az ür hívja, hogy életével megadja a kultúr- munka alaptörvényét: csakis az örökkévalóban gyökerező ember lehet igazi és megbízható intézője a földinek. Csakis ő segíthet Isten fiainak szabadságává menteni át pusztán evilági kultúránk ördögi kisiklottságát. Egy a világban álló egész keresztény — nem valami mennyei karikatúra — megmentheti az emberi kultúra számára azt a kincset, amelyet olyan kétségbeesve keresnek az istennélküli világban: a lélek szabadságát a dolgok lármájában, a szívnek a tragikumtól megszabadult derűjét.

De érvényes ez a kultúra megalkotására magán az Egyházon belül is. A keresztény — éppen világ és menny között elfoglalt helye miatt — ma is ugyanolyan nyitott arra is, hogy tudjon csendesen imádkozni, hogy lemondást gyakoroljon az evilági érzéki kultúra lármás pöffeszkedésé- ben. A katolikus emberre — és szinte egyedül őrá — van ma bízva a földi dolgok szakramentális szimbolikájának ápolása, a hamu keresztjétől az olajig, kenyérig és borig. Ki más tud még a kis dolgok pompás kultúrájáról, a liturgia virágairól és színeiről? Ragaszkodása az antik és középkori hagyomány tiszteletreméltó javaihoz az az elem, amely minden igazi kultúrafenntartó munkában mintegy lefékezi a modern törekvések módfeletti burjánzását. És ahol megnyitja az Egyház ajtaját az új előtt (mint pl. a modem egyházművészet elismerésében), ott sem feledkezik meg arról a veszélyről, amely minden dolgot fenyeget ebben a még pusztulásnak alávetett világban. „Mert csak a keresztény ember, aki tudatában van test és lélek, bűn és kegyelem közti középhelyzetének, csak ő merítheti ki annak a komoly játéknak egész mélységét, amelyet művészetnek nevezünk“ (Walter Dirks).

67