Szolgálat 15. (1972)

Felelősség a kultúráért

(1 Jn. 5,19)? Az, amit a világ dolgainak komolyanvételéről mondunk, nem annak a téves meghatározásnak a szószólója-e, amelyet egykor E. Lavisse alkotott a „laikusról“: „Laikusnak lenni ezt jelenti: hinni, hogy élni érdemes, szeretni ezt az életet és visszautasítani a földnek mint siralomvölgyének a felfogását“?

Arról van szó, hogy meg kell találnunk a keresztény kulturális felelősség helyes középútját. Igen, áll a mondás: „A világ az Ige által lett“ (Jn. 1,10), de éppúgy írva áll: „ Ne szeressétek a világot és mindazt, ami a világban van“ (1 Jn. 2,15). És Pál, aki nagylelkű szabadsággal az egész világot a kereszténynek adja, mégis ezt írja: „Elmúlik e világnak alakja“ (1 Kor. 7,11). A világ egyelőre még „e világ fejedelmének“ a kezében van (Jn. 12,31; 16,11), mindaddig, míg Krisztus engesztelő kereszthalálának erejében be nem jut Isten gyermekeinek dicsőségébe. Tehát a világról való lemondás, a világtól való menekülés, a kereszt botránya pontosan ugyanúgy beletartozik a keresztény világigenlés és életalakítás legközepébe, és így a keresztény kulturális felelősség teológiájába is.

Az Egyház legihletettebb szellemei azt mondják nekünk, azt élik elénk, amit egykor Nazianzi Gergely prédikált: „Az ember élete, testvéreim, az elevenség elröppenő pillanata, gyermekjáték a földön, fénylő árnyék, elszálló madár, a hullámon tovasikló hajó nyoma, por, finom köd, reggeli harmat, kinyíló virág“ (Oratio VII, 19). Minek hát berendezkedni a földön, minek a kultúra, mikor minden a hanyatlásnak és eltűnésnek van kiszolgáltatva? Egy dolog mindenesetre bizonyos: Mióta Jézus halála a földi életet alapvetően kiragadta bűnös semmiségéből, azóta olyan emberek is helyeselhetik a földi kultúrértékeket — anélkül, hogy istenítenék őket —, akik a világban lelt örömüket a kereszttel szentelik meg. Ha a keresztény észreveszi kulturális felelősségét a földi világban, ezzel még nem lesz „profánná“, nem áll a szentélyen kívül, hogy ott olyasmin munkálkodjék, ami legföljebb saját lelki üdvössége szempontjából jelentős, aminek evilági értelmetlenségéből csak üggyel- bajjal lehet kifacsarni valami vonatkozást az örökkévalóságra. Sokkal inkább arra hivatott a keresztény, hogy a keresztség és bérmálás krisztushasonlóságának erejében kivegye részét evilági munkája által a kereszt titkából: a gonosz legyőzéséből a kereszt jele által. Azért mindig csak „vendég és idegen ő a földön“ (Zsid. 11,13; 1 Pét. 2,11), mert már most „a szentek polgártársa és Isten házanépe“ (Ef. 2,19).

Itt kezdődik második megfontolásunk a keresztény kulturális felelősségről. Éppen ebben a „középhelyzetben“, égnek és földnek egyszerre kiszolgáltatva, képes és hivatott a keresztény világi ember beojtani a kultúrába az örökkévalónak életfenntartó elemét, amely nélkül minden pusztán evilági erőkből táplálkozó kulturális alkotómunka meghiúsul. Csakis a keresztény merészelheti komolyan venni, szeretni és formálni a világot, azért, mert sohasem veszi túlságosan komolyan. Éppen az

66