Szolgálat 15. (1972)

Felelősség a kultúráért

Istennek szólt), és vázolta fel a kultúrának egy olyan teológiáját, amely az idevágó késői antik írások legszebb darabjai közé tartozik: „Hát nem az emberi szellem talált-e föl és művelt oly sok és oly nagyszerű mesterséget és művészetet, az élet szükséges dolgainak szolgálatár ban éppenúgy, mint pihenésül és ünneplésül? így hát a szellem és az értelem túláradó ereje még akkor is, ha fölösleges vagy veszélyes dolgokra igyekszik, saját fölséges jóságát tanúsítja“ (Civ. Dei XXII, 24).

A világnak ez a komolyan vétele azonban magának az Egyháznak belső területére is érvényes: a testté lett Ige Egyházának — bár lényege szerint túlvilági — ápolnia kell a földi kultúrát. Itt-ott talán hiányos az Egyházban — a túlvilági jelleg erős kiemelése miatt — az evilágnak komolyanvétele és az a képesség, hogy az Egyház dolgait úgy lássuk, amilyenek, és amilyeneknek gyakran nem volna szabad lenniök. Nincs meg bennünk eléggé „a valóság iránti áhítat“ (Friedrich v. Hügel). Van valami irreális egyházszeretetünkben, ha a benne található földi, mindig tökéletlen elemet alapjában véve csak hibának érezzük. Klérusnál és laikusoknál egyaránt gyakran előfordul, hogy hiányzik belőlük a felelősség az Egyházban lévő dolgokért; ugyancsak hamar belenyugszunk, hogy Isten nélkülünk is eléri célját. Gondoljunk például felelősségünkre a politikai igazságosság, vagy a misszió „fejlődést segítő“ feladata terén. Túlságosan hamar visszahúzódunk az égi honpolgárság elefántcsonttornyába, és a „vüágban“ sötét szemüveggel csak az Egyház ellentétét látjuk. Igaz, olykor-olykor engedjük, hogy ez a világ egy-egy keskeny ajtórésen át — azt is kényszerből nyitottuk — beerőszakolja magát a szentélybe (gondoljunk a modern művészetnek szakrális téren való érvényesüléséért vívott küzdelmére), de közben hiányzik belőlünk a nagy, felszabadító gesztus és a bátorság, hogy vitézül kilépjünk a „gonosz világba“ is. Aki bízó hitből él, az járhat-kelhet a világban, nem esik áldozatul neki. Loyola Ignác egy alkalommal ezt a meglepően merész kijelentést tette: „Aki nem alkalmas a világnak, az nem alkalmas a rendbe sem; és akinek van tehetsége a világi életre, az beleillik a rendbe is.“ Ezt pedig csak azért mondhatta, mert gondolkodásának egyik alapigazsága volt, hogy a megtestesült Krisztus minden dolgok Teremtője és Ura. Minél mélyebben komolyra veszi a keresztény munkásságát a világban és a világon, annál közvetlenebb partnere az örök Igének, „aki nélkül semmi sem lett“ (Jn. 1,3).

Ne vegyük túlságosan komolyan a világot

Mindaz, amit eddig nagyjából körvonalaztunk, ez a „keresztény kulturális optimizmus“, nem valami keresztény utópia-e inkább egy olyan világ széthulló kultúrájának láttán, amely János evangélista (és a magunk tapasztalata) szerint „a gonosz hatalmában van“

5

65