Szolgálat 15. (1972)
Az Egyház mint a nyugati kultúrközösség megalapozója
viseli: prophetia Danielis. Ennek a gondolatnak az oltalmában szunnya- dozik az impérium eszménye Nagy Károly eljöveteléig. Az Egyház őrzi a császári korona ékszerét. A birodalom ideáljával a legszorosabb összefüggésben áll a mindig továbbélő vágy a béke nagy császára, a keresztény Augustus után. A közkézen forgó kultúrtörténelem itt többnyire Ágoston Civitas Dei-jére utal, és a nyugati császárság keletkezését egyszerűen azzal magyarázná, hogy Nagy Károly elolvasta ezt a művet. Csakhogy szem elől téveszti, hogy Ágoston inkább azok közé számít, akik pesszimista módon látják a birodalmat. Ennek a politikai vágynak igazi erőforrása egy réteggel mélyebben fakad, a soha ki nem halt népi vágynak azokban a titkos alapjaiban, amelyekből a későbbi ezibillikus könyvek, és mindenekelőtt a Pseudo-Methodius nagyszerű próféciája keletkezett. Nyugat éppen a meroving pusztulás mélypontján keltett ezekkel feltűnést. Itt — megint csak a dánieli próféciákkal való legszorosabb összefüggésben — erőteljes látomás festi le a végső idők császárát, amint az idők végén Isten lábához teszi le koronáját és birodalmát. Sőt még az Ottók birodalmi tobzódása idején is ezt írja az Adsonis-levél Gerberga királynőnek: „Egészen sohasem megy tönkre a római impérium, mert, és amennyiben a frank királyokban fennmarad.“ Igazoltuk tehát, hogy a birodalmi gondolat a végső dolgok szem előtt tartásával marafclt fenn. Csak ennek a vonalak felvázolásával lehet lényeges adatokat szolgáltatni abban a kérdésben: hogyan működött közre az Egyház a nyugati kultúra alapjainak megvetésében és legpompásabb virágának, a nyugati egységnek kibontakozásában. A nyugati szabadság kultúrtörténete Nincs igazi kultúra vallásszabadság nélkül. Ez áll már egy evilági kultúrán belüli vallás lehetséges birodalmára is. De méginkább kiélesedik a kultúraszülő szabadság hatásaira vonatkozó, életbevágóan fontos kérdés abban a pillanatban, amikor a kinyilatkoztatás és őrzője, az Egyház, a vallás minden funkcióját fölveszi magába egy önmagában tökéletes rend jogi keretei közé. Isten igéjének és az emberi erőnek egymáshoz való viszonya roppant feszültséget hoz létre szabadság és kötöttség között, s ezzel a feszültséggel védekezik ez „a világban és mégsem a világból“ való alkotás az immanens kultúra mindennemű betörése ellen, legyen az akár a „tiszta ész“, akár a kultúrán belüli legerősebb erő, az állam. Ezért a nyugati kultúra keletkezését csak akkor érthetjük meg, ha magunk elé állítjuk az államnak mondott igen és nem közti lebegő viszony történetét, az egyházi szabadság történetét. Ahol akár az Egyház hegyezte ki túlságosan a maga nem-ét, akár az állam lépte túl hatáskörét, ott mindenütt el kellett satnyulnia az igazi 44
