Szolgálat 15. (1972)

Az Egyház mint a nyugati kultúrközösség megalapozója

kultúrának, hiszen az csak a két civitas közötti béke fennkölt levegőjében virágozhat. Ennek a folyamatnak legszemléletesebb történelmi példája a keresztény Kelet (Bizánc) története: itt az Egyház áldozatul esett az államnak, s erre való visszahatás gyanánt a vallásos kultúra egy spiritualista eltévelyedés áldozatává lett, amelyet a keleti gondolkodás megragadó túlvilágiságának minden elismerése mellett is egyoldalúnak érzünk. Igaz, hozzá kell tennünk csendes beismeréssel, hogy a mi nyugati vallásos kultúránk meg sok tekintetben nagyon is az ellenkező végletbe csapott át, olyan evilágiságba, amelyet a keleti ember teljes elvilágiasodásként utasít el. Mindenesetre a kialakuló Nyugat korai kultúrája rátalált erre a lebegő egyensúlyra. És hogy a Nyugat sohasem esett az állam zsákmányául, azt az Egyház, közelebbről a pápaság szabadságharcának köszönheti. Ez ennek a harcnak százados jelentősége, Konstantintól a képromboló harc császáraiig. Itt újból a kialakuló Nyugat egyik alapvető kultúrtörténeti erejénél vagyunk. Világosan megragadható az Egyháznak mint egyháznak (tehát túl világi jellegéből fakadó) része kultúránk megalapozásában.

Konstantin szabadságot adott az Egyháznak, de elnevezte magát „a külső ügyek püspökének“. Ennek a szabadságnak kétes értéke azonnal megmutatkozott a császárság ariánussá válása idején. Hogy az Egyház ekkor, a 4. század folyamán, megőrizte szabadságát, az tette egyáltalában lehetővé az elkövetkező nyugati kultúrát. És a bizánci államegyházzal vívott harc a következő két évszázadban csupán ennek a védekezésnek logikus folytatása: meggátolni minden racionalista betörést az Egyház testté vált természeti ölő ttiségébe. Ugyanez áll a pápák szívós küzdelméről a germán egyházkisajátítás ellen: megint csak ez a folyamat mentette meg végső soron a nyugati kultúrát attól, hogy pusztán állami jellegben olvadjon fel. Ez egészen VII. Gergelyig tartott. Erről a pápáról U. Stutz így beszél: „Tisztán jogtörténeti szempontból nézve valóban szerencse volt, hogy VII. Gergely érmék a végzetes áramlatnak megálljt tudott parancsolni. Tette igen jelentős: megmentette vele az egyház jog közjogi szemléletmódját, sőt magát az egyházjogot és az egyházat. Ez a nagyszerű tett erőteljes haladást jelentett a kultúra magasabb foka felé.“ Végső értelmében tekintve ez a harc — amelyet már Leó, Gelasius és Márton pápa vívott — a „mennyei nemzetség“-nek a Szentlélek adta ösztöntől vezérelt küzdelme a csak-emberi betörése ellen, mert amióta Isten emberré lett, ez a betörés minden emberi kultúra szükségképpeni halála. A Bonifácot Germániába küldő II. Gergely pápa Bizáncba címzett írása a nyugati kultúrközösség kezdetén úgy hangzik, mint a jövendő csodálatos meg jósolása, s egyben ítélet az egész múlt felett: „Szomorúan látjuk, hogy a vadak és barbárok műveltté lettek—te pedig, császár, a legműveltebb, vad és kultúrálatlan vagy. Az egész Nyugat a hit gyümölcseit termi az apostolfejedelem45