Szolgálat 15. (1972)
A révbejutás
dott fel Krisztus halottaiból, és ez az eljövendő dicsőség szempontjából döntő esemény áll az Egyházról, a „requies aeterna“ révébe vivő, üdvözítő hajóról szóló patrisztikus teológia középpontjában. „Tavasz- szal újból szárba szöknek a magok, s a tavasz mintegy az új nyár gyermekkora az újraéledt természetben. Tavasszal van húsvét, megváltásom ideje; tavasszal pünkösd, a jövendő előképe.“ Ha tekintetbe vesszük, amit az imént az alexandriai kikötő világítótornyáról és gátjairól mondtunk, jobban megértjük, milyen találó képpel mondja többször is Alexandriai Cyrill ünnepi leveleiben: húsvét az az ünnep, amelyet „az oltalmazó kikötői falakon belül“ ülünk meg. És Krisztus megdicsőült megjelenése az apostoloknak a tó partján Gergely pápa allegóriája szerint az üdvösség örökös biztonságát jelenti. Krisztus a partraérés kikötője, mondják már a Tamás-féle iratok, és a Szíriái keresztények találóan nevezték így egyik húsvéti liturgiájukat: „megérkezés a kikötőbe“. Ebben van a következő imádság: „Ezen az éjszakán gondolja meg emberi nemünk, hogy általa (Krisztus által) szabadult meg a tévelygésből és mehetett be az élő húsvéti bárány békéjébe és nyugalmába, a béke kikötőjébe mindazok számára, akik igazságban fáradoznak... Isten Fiának szenvedése az élet kikötője... A böjti időszak hajója már-már révbe ért.“ A húsvéti titok ünneplése ezért igazi befutás a nyugalom kikötőjébe. Egy Khrüzosztomusznak tulajdonított görög prédikáció a szent kereszt dicséretével végződik: „A kereszt kormányos a tengeren járóknak, a kereszt kikötő a vihartól korbácsoltaknak.“ Az egyes keresztény számára ez az örökkévalóságra nézve döntő átmenet — a halálból az életre, a tenger viharából a béke kikötőjébe — a húsvéti ünnepet megelőző bűnbánatban történik. Lactantius írja: „Krisztus az ő jóságában megnyitotta az embereknek a béke kikötőjét az üdvösségre vezérlő bűnbánatban.“ Érthető, hogy a húsvét éjjelén kiszolgáltatott keresztséget is a nyugalom kikötőjeként jellemezték. Egy húsvéti keresztségi liturgiában így szólítják meg a hitjelöltet: „A föld sötét völgyében vagy úton, mint valami tengeren, ó te, aki még nem vagy megkeresztelve, siess befutni a keresztség dicsőséges kikötőjébe! Isten vezérel a révbe, megérkeztünk Megváltónknak, Krisztusnak csodálatos feltámadásába.“ Alexandriai Kelemen „a Megváltóba való lehorgonyzásnak“ nevezi ezt. És a már említett görög névtelen ebbe a mondatba foglalja össze a keresztény életeszményt: „A keresztény jó kormányos, aki az evező farúdjánál ülve vezéreli be hajóját a csendes, derűs kikötőbe.“ Mint Epiphanius szépen festi le, a keresztény útban van Krisztus kikötője felé. Élete most még evilági, de földön időzésének lelke az örökkévalóság kikötőjében rá várakozó üdvösség szilárd reménye. Ezért int Veronai Zénó: „Rábízza-e a tengerjáró hajóját a mély árra, ha egyáltalán nem remél nyereséget és sohasem éri el a vágyva-vágyott kikötőt?“ 30
