Szolgálat 15. (1972)

A révbejutás

Ebből a húsvéti teológiából, a kereszténység kikötőjéből kiindulva még egy különös mellékösvényre bukkanhatunk, amely hozzátartozik ennek a végső dolgokról szóló, mintegy elővételezett tanításnak a történetéhez. Ismeretes, hogy a keresztény ókorban a szerzetességet élethossziglani böjtidőnek és második keresztségnek tekintették. Az a keresztény, aki szerzetessé lesz, végleg maga mögött hagyta a világ tengerét, és minden veszedelem ellenére biztosabb üdvösségében, mint a világi ember. A szerzetes még a tenger hátán van, de ugyanakkor már révbe jutott. Mint ahogy egy Basiliusnak tulajdonított írás mondja, „már a kikötő falain belül van“. Ez különben már a monasztikus élet előtti időben is a tökéletességre törekvő keresztények aszketikus ideálja. Alexandriai Kelemen így ecseteli a gnosztikus különbségét a közönséges kereszténytől: „Vannak olyanok is, akik még választottabbak a ki- választottaknál; mégpedig annál inkább, minél kevésbé feltűnőek külsőleg. Bizonyos mértékben a kikötőbe mentik át magukat a világ hullámveréséből, és így biztonságba jutnak. Szívük mélyén kimondhatatlan titkokat rejtenek.“ Bizonyára benne cseng ebben a lelki tengemyuga- lom késői-antik görög ideálja is, mint pl. Ambrusnál „a világ hullám- árjáról“ szóló könyvében, vagy Jeromosnál, aki a szemlélődő imádság nyugodt helyét csendes kikötőnek hívja. De mindannyian tudják Ágostonnal, hogy a tökéletességre törekvő keresztény szemlélődő élete ugyan kikötőhöz hasonló, mégis betörhet oda is a világ hullámverése, és egymáshoz csapja a látszólag biztonságban lévő hajókat: „íme azt mondja valaki: .Elvonulok egynéhány jó emberrel, mi közöm a tömeghez?' De a kikötő is hozzáférhető valahol. Betör a vihar, a hajók egymáshoz csapódnak, és szilánkokra törnek." A kolostori nyugalomnak és a kikötőnek így előkészített hasonlata az őskeresztény monasztikus irodalomban jelentős szerepet visz. Barsanuphius számára a szerzetesség a lelki nyugalom kikötője. A Pseudo-Makariosz homiliái — a mes- saliusi befolyás következtében is — tele vannak a nyugalom kikötőjében érzett üdvözölt biztonság képeivel.

Theodorétosz egyháztörténelmében egy Lucius nevű szerzetes jelzője: „már a nyugalom kikötőjébe" érkezett. Nagy Gergely pápa a monasztikus életközösséget a nyugalom kikötőjének nevezi, amelybe vissza kíván vonulni a sürgető ügyek közül, és a pápaságra való fölszentelést és annak gondjait egyenesen úgy fogadja, mintha egy vihar újból a földi gondok nyílt tengerére űzné vissza: „Egykor serényen menekültem a vüág minden gondja elől, fölkerestem a kolostor kikötőjét, magam mögött hagytam minden e világból valót és mezítelenül menekültem e földi élet hajótöréséből... most egyszerre újból a földi gondok nyílt tengerén találom magam."

Még valamit befejezőül a kikötőbe érés gondolatának ehhez a vizsgálatához. Az űr keresztje és a keresztség szentsége azért vált az örök

31