Szolgálat 15. (1972)
A révbejutás
és a megmentő kikötő képében foglalhatjuk össze. Az Egyház a kereszt fájából épült hajó, amely az űr húsvéti szenvedése óta úton van, és megérkezése az ő halálának erejében bizonyos. Az Egyház földi útjának minden pillanatában sacramentum futurae vitae, és a keresztény, ennek a győzelmes hajónak az utasa, csak úgy jut el a megdicsőülés kikötőjébe, ha ő is lerója az űrral a földön a halál adósságát. Cyprianus így hirdette híveinek jelen és jövő egybeolvadását a keresztény létben: „Isten Országa, szeretett testvéreim, fogható közeibe ért. A mennyei élet jutalma, az örök üdvösség öröme, a múlhatatlan boldogság és az egykor elveszett paradicsom már felénk int a világ küszöbön álló átalakulásával. Már elkövetkezett a földire a mennyei, a kicsinyre a nagy, a mulandóra az örökkévaló. Csak annak van mit félnie a haláltól, aki nem akar Krisztushoz menni... Nekünk, Isten szolgáinak csak akkor lesz békességünk, csak akkor teljes és zavartalan nyugalmunk, ha kiragadva e világ viharaiból befutunk az örök haza biztonságos kikötőjébe, akkor, ha leróttuk idelenn halálunk adósságát és eljutunk a halhatatlanságra; mert ez az igazi béke, ez a csalatkozhatatlan nyugalom, ez az állandó, szilárd és örök biztonság.“ A megígért nyugalomnak ezen a retorikailag is mesteri dicsőítő énekén máris láthatjuk, milyen általános az atyáknál a halál és a kikötő összehasonlítása. Már a János-aktákban ez áll egyhelyütt: amint a kormányos csak a kikötőben jut biztonságba, úgy a hit is csak a halál után biztos. Origenész a „Legfőbb tanítások“ harmadik könyvében mindenek helyreállításának végső kikötőjéről beszél. A halál az egyes keresztény számára csak elővételezése a jó és rossz végső szétválásának, amely majd az egész egyház révbe érkezésekor fejeződik be, de már most megkezdődött. A „requies aeterna“, amelyért már a régi egyházban imádkoztak, nemcsak az a nyugalom, amelyet Krisztus, az égi Noé megígért nekünk, nemcsak a pihenés örökkétartó napja a földi idő hatnapos munkája után, hanem az örökkétartó csendesség vágyának betelése is, és az emberi élet valóban „a lélek útja az örök béke kikötője felé“, vagy mint Nazianzi Gergely prédikálta: „Az átmenet a túlvilágba e föld harcosai számára ugyanaz, mint a tengerjáróknak a révbe érés egy nyugodt kikötőben.“ A halálban elnyert biztos üdvösségnek ez a teológiája azonban az Űr kereszthalálának teológiáján alapul, amely a legszorosabban összefügg az Egyház lényegével. Amikor tavasszal megkezdődött a tenger járás és a keresztények ajkáról is felszállt az imádság „jó útért“, akkor ünnepelték az Egyházban a pászka évenként ismétlődő misztériumát, az egész világ átmenetét a megdicsőülésbe a kereszten meghalt Ige és a feltámadás erejében. Tavasszal teremtette az űr Ádámot, tavaszra esik a világ megkeresztelése az özövízben és Noénak és családjának megmentése — így írta le ezt Ambrosius tavasz-teológiája. Tavasszal táma29
