Szolgálat 15. (1972)

A révbejutás

antik tengerjárók, mindenekelőtt a tavaszi első tengeri útnál, galéné-ért, azaz nyugodt tengerért imádkoztak. Sőt meg is személyesítették a Galéné-mítoszt mint Pontosz egyik leányát, az óhajtott csendes tenger mindig mosolygó úrnőjét. Tavaszi költeményekben gyakran esik szó Galéné mosolyáról: „Vidáman mosolyog a tenger“ — énekelte már Aiszkhülösz, Prométheusz fönséges himnuszában, „ó szent istenek lengeszárnyú szeleinek lehellete, ti folyamok forrásai, messzehullámzó tengerár mérhetetlen mosolya ...“ És még Nazianzi Gergely is a húsvéti tavaszról prédikált, amelyben „csendes tenger mosolyog felénk“. Alig akad alkalmasabb szimbólum Galéné képénél arra, amit a görög és mindenekelőtt a sztoikus életbölcsesség oly hőn óhajtott, a keresztény teológia pedig átértelmezett a mennyei kikötőnek és vidám nyugalmának végső várására. Artemidor álmoskönyvében a kikötő szerencsét és nyugalmat jelent. Meleagrosz egy disztichonjában Galénéről van szó a szerelem hullámzó tengerén, és Epiktétosz egyik sztoikus tanítványának költeménye a nem-evilági ember lelkinyugalmát festi:

Az, ki Epiktétosz, a bölcs tanítása nyomán él,

Csendesen és derűsen siklik tova élete árján,

És ha a tengeri út: az élet már befejezve,

Várja az égi orom, s a csillagok őrhelye ott fenn.

Ebben a késői antik életbölcsességben a lelki csendességnek ugyanazzal az eszményével találkozunk, amelyről már Platón írt. Itt mindenesetre még eleven az a gondolatvilág, amelyhez a serenitas animae-ról szóló keresztény tanítás is hozzáfűződhetett. Adjunk még ebből is egy kis ízelítőt. Legújabban kimutatták, hogyan változott át a „galenótész“ és „serenitas“ késői császárkori címzése a „Serenissimus“ fejedelmi címévé, azt a mosolygó kegyet jelezve, amelyet a szentséges császár híveire áraszt. De a keresztény jelkép teológia az újszövetségnek a „galéné“-ről, a tenger csendjéről szóló szavaihoz (Mt. 8,26, Mk. 4,39, Lk. 8,24) is hozzáfűződhetett. Az antik keresztény szimbolika e birodalmának egyik legszebb mondatát Cyprianus írta le, az igazi keresztényt festve: „Ha a keresztény helytállt az érzékek izgató küzdelmében, Krisztusban megtapasztalja a kikötő szelíd nyugalmát.“ Ezért érthető, ha mindenekelőtt a görög teológiában a húsvéti tavasz galénéj érői van szó. Eusebius egyik húsvéti beszédében egészen a tavaszi költemények stílusában mondja: „Galéné már nyugodttá teszi a vizet a tengerjáróknak.“ Még Ágoston egy tanítványának latin húsvéti beszédében is ott az ujjongó felkiáltás a húsvéti tavaszról, amelyben az Egyház mint derék hajó útnak indul az örök kikötő felé, a kijelentés a tenger mosolygó csendjéről. Még az egyháznak az ariánus zavarok viharai után kezdődő békéjét is galéné és serenitas gyanánt érzik az atyák. Az Egyház kikötője még Béda számára is egyszerűen az aetema serenitas. A végső dolgokról szóló tanítást az egyházatyáknál a révbe érő hajó

28