Szolgálat 15. (1972)

A révbejutás

jó útért: „Adj most is kedvező utat, légy ma megmentőm és vezess ki a bajból a nyugalom kikötőjébe.“ Palladaszneik. az élet tengeri útjáról szóló szép költeményében ez áll:

Tengeri út ez a lét. Lesnek ránk rút veszedelmek,

Ránk tör a sűrű vihar, zátonyoknál keserűbb.

Tyche, az istennő kormányoz gőgösen, és mi Kék távolba futunk nagy vizek árja fölött.

Egy szerencse fia, más rosszul jár — de a végén Föld alatt egy kikötő néma helyére jutunk.

Ugyancsak Palladasznak köszönhetjük ezeket a sztoikus mérsékletet és belenyugvást tükröző sorokat:

Boldogság, s a remény: nem áltat már hazug árnyuk,

Túl vagyok én ezeken: életem révbe talált.

Seneca ugyanezt a magatartást fejezi ki a lélek hajóútjának képében, amikor így inti barátját, Paulinust: „Különülj el a tömegtől és annyi hányódás elől húzódj vissza a nyugodtabb kikötőbe!“ A kikötő békéjében végződő túlvilágiság eszménye az újplatonikus írásokban is kifejezésre jut, pl. Plotinosz életében, amikor Apollón jóslata így beszél hozzá: „El a tagjaidon megtörő hullámverésből; a szellem erőteljes lendületével ússz ki a csendes kikötő homokjára!“

A nyugalom kikötőjének képe az antik irodalomban a halál kikötőjének képévé sűrűsödik, „ó jaj, Hádesz kikötője, te engesztelhetetlen“ — áll Szophoklész Antigonéjában. Gyakran esik szó a halál tragikumáról is, amely hajótörés magán a kikötőn belül.

De az antik tengerjáró a reménység néhány sugarát is beleszövi ebbe a sötét hangulatba. A legnagyobb baj pillanataiban az istenekhez fordul. Jó útért esedezik imájában, s ez a kép is jelentőssé vált a patrisztikus szimbolikában, éppúgy, mint a világítótorony és a nyugodt tenger képe. F. J. Dölger utalt erre a szimbolikára a katakombarajzok értelmezésekor: „Az út a világítótorony felé tart. Ez itt a célnak, a mennyei világosságnak, a glóriának, a lux perpetuának a jelképe." Minden antik kikötői világítótorony mintája az alexandriai. Már Homérosz megénekelte a szigetet, amelyen a tűzj eleket adó torony emelkedik: „Sziget a hangosan zúgó tengeren, közel Egyiptomhoz, a neve Fárosz... Biztos kikötő van ott.“ Bizonyára nem egészen elhibázott, ha Hermész harmadik látomásában a „toronyépítést a vizek fölött pompás kockakövekből“ vüágítótoronynak értelmezzük. A magyarázat így hangzik: „A torony én vagyok, az Egyház. És miért építették vizek fölé? Mert életeteket a víz mentette meg és fogja megmenteni.“ Persze a világítótorony szimbolikája az antik keresztény irodalomban nem játszik további szerepet.

Viszont a képeknek egy másik csoportja erősen befolyásolta már a görög életbölcsességet, azután pedig a patrisztikus jelképrendszert. Az

27