Szolgálat 15. (1972)
Az Egyház mindig fiatal
ségben kezdődő életnek ezt az újságát dicsőítette Alexandriai Kelemen: „Mienk a nem-öregedő ifjúság; mert ami az örökkévalóságból részesedett, hasonlóvá lesz az elmúlhatatlanhoz. És ezért az, hogy gyermeknek neveznek, az élet tavaszát jelenti számunkra, mert az igazság mindig ifjú marad bennünk.“ Ebből folyik a harmadik felelet: az Egyház történelmének minden korszakában fiatal, mert mindenkor újonnan mutatkozik meg az isteni Igével való életközösség kegyelme: abban, amit Pál „az új életre való átváltozásának nevezett. Az Egyház az űr feltámadása óta a húsvét ideje, azért a keresztény mindig újból arra kap felhívást, hogy „ne hasonuljon a világhoz, hanem gondolkodásában megújulva alakuljon át“ (Rom. 12,2). A keresztény a földi történelem teknőjében „az új kovász“ (1 Kor. 5,7). A keresztségben és az Eucharisztiában kapott természetfölötti élet ereje az érett keresztényt a szeretet életére, a segítő szeretet műveire sürgeti, mindig újabb imára, mindarra, amit csodálunk az Egyház történetében, „újjáalkotott bennünket az Isten — mondja már a 2. században a Barnabás-levél —, újjászült bűneink megbocsátásával. Más nemzetséggé alkotott bennünket, mert gyermeki lelket kaptunk, mintha csak másodszor is megteremtett volna.“ Pál szavaihoz hasonlít ez, aki így jelzi a mindig fiatal Egyház titkát: „Mindaz, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg“ (2 Kor. 5,17). És ebben már a végső felelet rejlik az Egyház fiatalságának kérdésére: csak Isten megtestesüléséből kiindulva értjük meg azt, ami eljövendő. Az Egyház földi létének minden órájában mindig már jelenlevő cél is: azzal, hogy az ember őbenne és az ő szentségi erejében „leveti a régi embert“ (Ef. 4,22; Kol. 3,9), épül az „új Jeruzsálem“ meg- dicsőült, szellemi alakja, a dicsőséggel teli ház. A megdicsőülést persze nem látjuk; de erre is érvényes a tanítvány szava, aki kezével tapintotta az Urat: „Már most Isten gyermekei vagyunk, csak most még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk“ (1 Jn. 3,2). Annak a Messiásnak az Egyházában, aki emberi halált halt a keresztgerendán és földi sírba helyezték, mindig lesz, mindig kell lennie réginek, néha elavultnak is. Az Egyháznak és a kereszténynek életereje ezért abban nyilvánul meg, hogy türelmesen engedi a növekedést és az elhalást, legyőzhetetlen bizalommal abban, aki éppen úgy győzte le a világot, hogy kiszolgáltatta magát „e világ fejedelme“ hatalmasságainak. Ha nincs meg bennünk a csendes türelem, hogy kivárjuk az aratásnak még csak eljövendő napját, akkor mindig abba a kísértésbe kerülünk, hogy a konkollyal együtt a búzát is kigyomláljuk, fgy kezdték az egyháztörténelemben mindazok, akiket mélyértelmű szóval „újítóknak“ neveztek. Mindannyian újra fiatalok akartak lenni, mindannyian szerették az ősegyház ifjúi frisseségét, szenvedtek annak az örömhírnek kihűlése miatt, amelyet Jézus tűzvész gyanánt szórt a földre. De miközben meg akarták tisztítani az Egyházat a régi kovásztól, az élesztőt is ki24
