Szolgálat 15. (1972)

A hit szava, amelyet hirdetünk (Róm. 10,8)

Ezért nem is mondjuk, hogy Krisztus embersége magában véve misztérium volt, hiszen látható volt — de misztériumot hordott magában, és ezt éppen természetes láthatósága takarta be. Mert Krisztus ugyan külsőleg olyan volt, mint más ember, de azt pusztán emberi ésszel nem lehetett kitalálni, hogy bensőleg több, végtelenül több, mint „csak ember". Nekünk azonban a hitből van tudomásunk ennek az embernek elrejtett istenségéről. Azért „lássunk, halljunk és értsünk“ (Mt. 13,17), mert boldogok „a szemek, amelyek látják" azt, amit királyok és próféták nem láttak; és kérjük, hogy szemünk ne legyen „tartóztatva", ha az ember Jézus megtöri előttünk a kenyeret (Lk. 24,15). Mert éppen az Istenembernek ez a földi része a belépőjegy dicsőségének megismerésére. De ha meg is vallottuk dicsőségét, akkor sem szűnik meg soha „testének", vagyis emberi valóságának megvallása. Mert „ő mint Isten az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem szolgai alakot öltött, kiüresítette magát" (Fii. 2,6 sk) — „hogy míg testi szemünkkel szemléljük Istent, megragadjon a láthatatlan szeretete" (karácsonyi prefáció).

Ezzel a beállítással vegyük szemügyre Jézus látható életének titkait. Mindenekelőtt innen kapjuk meg a helyes álláspontot az ószövetség üdvrendjét illetőleg. Isten üdvösséghozó ereje Jézus által kezdettől fogva működik az egész emberi nemben. Ezért kapta Ábrahám azt az ígéretet, hogy ivadékában megáldatik minden nép (Gén. 12,3). Ezért jósolta a haldokló Jákob: „El nem vétetik a fejedelmi pálca Júdától, míg el nem jő az Uralkodó, akinek a népek engedelmeskednek" (Gén. 49, 10). A Megígértre tekintve kell megértenünk az egész ószövetséget: annak a népnek a története, amely a Megváltó testi emberségét szolgáltathatta, mindig élénken érdekelni fog minket keresztényeket. Izrael népének története magában foglalja Jézus nemzetségfájának, tehát földi származásának történetét; ez a történelem nekünk nemcsak Isten „egyik" üdvözítő tette, mondjuk az Istenben való hit megőrzése céljából, hanem egész változatosságában nem más, mint ránevelés Krisztusra (Gén. 3,24).

Ezért a régi Izrael egész történelme és annak minden egyes mozzanata bizonyos mértékben az üdvösséget hordja, tele előképekkel és tanú- bizonysággal Jézus életére vonatkozólag. A pusztai vándorlás (Júd. 5), a kígyó a kereszten (Jn. 3,14), a sziklából fakadó víz (1 Kor. 10,4), a manna (Jn. 6,32), Mózes, a próféta (Csel. 3,23): mindez „előképül történt nekünk" (1 Kor. 10,6), mert Ábrahám, Izsák és Jákob Istene megdicsőítette szolgáját, Jézust" (Csel. 3,13). A zsidókhoz írt levél tanúskodik arról, hogy az ószövetségnek ezek az utalásai találók, és maga Jézus „Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az írásokban róla írtak" (Lk. 24,27). Az az istenemberi exegézis, amelyet Jézus tanítványainak az emmauszi úton adott, számunkra az ószövetség legjobb apológiája.

11