Szolgálat 14. (1972)
Eszmék és események - Megfontolások az öregségről (Sr. M. Cymbalista)
ban leírt bálványok: „szemük van, és nem látnak . . . fülük van, és nem hallanak“. Sokszor találkozunk idős emberekkel, akik „már nem látnak, már nem hallanak“. Életükben hiányzott ez a megtisztulás! folyamat, amelynek vége távolabb fekszik halálunk napjánál, kezdete azonban sokkal előbb kell hogy legyen ennél a napnál. öregség és imádság Hogyan kell megtisztítani a szívet? Szent Lukács azt mondja, hogy Anna imádkozott és böjtölt. A sivatag szerzetesei tudták, hogy ez a megtisztulás két nagy folyója. Imádkozni annyit jelent, mint Isten szeme előtt állni, megmaradni, odahelyezkedni. Hagyni vizsgálni magunkat. Hagyni, hogy felszólítson minket Szava, mely „élesebb minden kétélű kardnál, behatol és szétválaszt lelket meg szellemet, ízet és velőt, ítél a szív gondolatairól és érzületéről“ (Zsid 4,12). Az imádság az Igével való kapcsolat, Isten benső Igazságával, amely egyedül szabadíthat meg minket és égethet ki belőlünk minden hazugságot. Ha nem adjuk át magunkat az imádságnak, ami egyet jelent az Isten tüzébe, az Ö megvilágosító szeretetébe való belépéssel, akkor szívünk nem szabadul meg a hazugságtól, amely megkeményít és megöregít. Az Imádság vagy megpihenés Jézus Krisztus szívén, vagy semmi. „Iparkodjunk tehát bejutni abba a nyugalomba“ (Zsid 4,11). öregség és vezeklés Szent Benedek a böjtről beszélve (Szab. 49.) a „subtrahat“ — elvonni, megvonni — igét használja. A szív megtisztulása megköveteli ezt a benső szegénységet, csökkenést, ezt a fokozatos egyszerűsödést, az Isten mlnden- ségének, saját semmiségünknek megtapasztalását. E benső klvetkózés nélkül szívünk barokká válik, és a lélektelen díszítést összetévesztjük kultúrával, gazdagsággal, széleskörű alkalmassággal, stb. Böjtről szólva nemcsak az étkezésben való igénytelenségre gondolunk, hanem a szerénységnek és a diszkréciónak a magatartására a személy minden megnyilvánulásában. Részben az intelligencia szerénysége is ez: nem akarunk többet tudni, mint amennyit tudhatunk, vagy illik tudnunk. Az Evangélium sokszor tanácsolja, hogy ne menjünk túl lehetőségeinken, hogy ne legyünk „látványosak“; ma úgy mondanánk: ne akarjunk „újság“ lenni sem a közel-, sem a távolállók részére. A telhetetlenség, a törtetés, a kíváncsiság, önmagunk igenlésének vágya, az a kívánság, hogy mindent lássunk, mindent tudjunk, mindent megtegyünk, mindent élvezzünk: mindez a mohóságnak különféle formája, amely töltekezni akar a korlátolttal, növekedni az anyagiak halmozásával, nem pedig a benső elmélyítéssel. Megöregszünk, eltelve gőggel és azzal az önérvényesítés utáni éhséggel, amely egyrészt a „fensóbbségi mítosz“ oldaláról láttatja meg velünk az utánunk jövő generációkat, másrészről féltékeny, hogy azok megkapják azt, amit mi nem birtokoltunk, elérik azt, amit mi nem értünk el. Ilyen lelkülettel teljesen lehetetlen felismerni az üdvösség jelét. A vakság, a félelem, önmagunknak és másoknak el nem fogadása köl91