Szolgálat 14. (1972)
Eszmék és események - Megfontolások az öregségről (Sr. M. Cymbalista)
csönösen csak növeli egymást, és végül — s ez a legsúlyosabb — elvész a reménység. A megöregedés elfogadása és öröme Aki nem akar „elmúlni", az biztosan „elmúlik". Aki viszont értelmes és elfogadja az elmúlást, az „megmarad“. A világ állandóan figyelmeztet bennünket arra, hogy „elmúlunk“. Gyermekeink megházasodnak, nagyszülők leszünk. S amikor egy munkahelyre nem vesznek fel valakit, mert 30 vagy 40 éven felül van, amikor beállunk a nyugdíjasok sorába, akkor számot adunk magunknak arról, hogy minden múló nappal együtt ml Is elmúlunk. A szerzeteséletben mindez nehezebb. Valami egészen furcsa helyzet áll elő: az egyéneknek az a benyomásuk, hogy nem öregednek meg, viszont a környezet idő előtt és minden megkülönböztetés nélkül öregnek tekinti őket. Egyesek szeretnék visszatartani az időt, az ő idejüket, mások siettetnék. A mozdulatlanság és változás közötti sok feszültség következménye a saját Időnkkel, a saját „elmúlásunkkal“ szembeni előzetes beállítottságnak. Az el- nem-múlás vágya gyakran demagógiához vezet, arra a kívánságra, hogy belépjünk a történelembe, hogy a környezet elfogadjon minket. Együtt futunk az Idővel, de csak azért, hogy „ne maradjunk le", nem pedig a bennünk és rajtunk kívül múló idő értékének mélységes, gazdag benső dimenziójával. „Mert látták szemeim az üdvözítőt." öregség és halálvárás Az elmúlás elfogadásának és elhatározásának egy része a halál örömteljes várása. „Bocsásd el most szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben" (Lk 2,29). Ez az egyetlen érvényes előkészület a halálra. A halálfélelem, ösztöneink e legősibbje, természetes az olyan emberben, aki „még nem Ismerte az Urat" (1 Kir 3,7), viszont a lelki éretlenség biztos jele abban, aki az Úr arcának szemlélésére kapott meghívást. Ezért tehát egyszersmind figyelmeztető is: vizsgáljuk át újra lelkiéletünket, amelyet halálfélelmünk — értve ezen a világ elhagyása, a „végleges“ elmúlás miatti fájdalmat és félelmet, nem pedig az ismeretlen lépés előtti természetes biológiai szorongást — megkérdőjelez. Ha viszont nem akarjuk tudatosan vagy titokban „halhatatlanná“ tenni magunkat, akkor megöregedésünk gazdagítani fog, és a Gyermekkel karjainkban, szívünkre szorítva a megtestesülés titkát és felajánlva az Atyának, látni fogjuk a generációk vonulását Isten dicsőségében. S ekkor a halál már énekké válik. „A Lélek józan mámora“ Az evangéliumi megöregedés végső feltétele: „a Szentlélektől eltelve lenni", ö mindent megújít. Nincs olyan feszültség, a nemzedékek közöttit is beleértve, amely ellenállhatna a szeretetnek. A pünkösdi szekvenciában énekeljük: „Simogasd a darabost, fölmelengesd a fagyost .... adj örök boldogulást." Talán túl sokat beszélünk ma „karizmákról“, és igen keveset a Szentlélekről, „lelkünk édes vendégéről", s ennek eredménye egy igen 02
