Szolgálat 14. (1972)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: „Micsoda az ember?“
mint az emberi személynek a személyes Isten felé nyitott voltát és az ember és Isten közötti személyes viszony szükségességét mutatja be azt a sajátos tényt, hogy az ember nem tartja kielégítőnek a maga életformáját addig, ameddig nem sikerül azt valami abszolút értékre vonatkoztatni. Az ősember vallásos vagy akár csak mágikus eljárásai is, a mai bölcselőnek az abszolút értéket kereső kutatása ugyanennek a „vallásos" létdimenziónak a kifejezése; még az ateistának az életében is kifejezésre jut, mikor lelkiismerete arra űzi, hogy az életét valami, véleménye szerint végső, minden mástól függetlenül érvényes értékre vonatkoztassa (mint pl. a művészet, a haladás, a faj, az osztály, a nemzet érdekei, stb.) Természetesen a „vallásos" igény akkor talál csak igazán harmonikus, békét-hozó kielégülést, mikor az igaz Istenre irányul: a „bálványimádás", azaz a téves abszolútumok felé való sarkítása nemcsak hazug, de egyben életet-oltó, gyilkos eltévelyedés is. A második szempont, amit a Teremtés könyvének a tanulmányozása folytán felfedezünk, az embernek az emberi közösséghez, sőt a világmindenséghez való viszonya. Kétségtelenül különös dolog, hogy a Szentírás mint két összetartozó dolgot kapcsolja össze az embernek az Istenhez való hasonlóságát, és azt a tényt, hogy az ember mint férfi és nő jelenik meg a világban (1 Móz 1,17). Az Isten-képmás az ember sajátos birtoka, míg a nemi különbözőség összeköti őt a többi élőlénnyel. Azonban valószínűleg nem is csak magáról a nemek közt fennálló különbségről van itt szó, hanem arról, amit a szövegnek (időben régebbi eredetű) folytatása ismertet: az embernek szüksége van magához hasonló segítőtársra, akinek a maga részéről segítségére lehet, és akivel új, sajátos és tartós egységet alkot (uo. 2,18; 24). így a férfi és nő egy-testté-válása nem csupán nemi viszony létrejöttét jelenti, hanem ezen túl példája annak az emberre nézve jellemző tulajdonságnak, hogy az ember önmagát és embertársait mint egy új „nagy-ént" éli meg. A „mi", a szabadon elfogadott közösség, egy új érték-rendszernek lesz alapjává és alanyává, erre nézve az egyénnek új „önzetlen önzést" kell kifejlesztenie, amennyiben önmaga feláldozásával is szolgálja a „jobb énjének" érzett közösség érdekét. Ez a közösség, amelyre az embernek szüksége van és amelynek szolgálatába áll, nem is csupán az egyebek halmaza, hanem új, Isten akaratából származó eredeti és szerves egység, melyben az egyénekben tükröződő Isten-képmásokon túl is megtestesül egy bizonyos Istenhez való hasonlatosság. Itt nyílik meg az út a közösségi élet (a család, a nép, az állam, az Egyház) teológiája felé. Az embernek a közösséghez való viszonya azonban a Bibliában egy még tágabb, az egész világmindenséghez való, „kozmikus" viszonnyá szélesedik. A Teremtés könyve, alig hogy leírta a férfi és nő Isten hasonlatosságára való teremtését, hozzáteszi azt is: az ember küldetést kap, hogy az egész világot hajtsa a maga uralma alá (uo. 1,28). Ez a földet betöltő és birtokba 7
