Szolgálat 14. (1972)

Tanulmányok - Soós Márta: Guyart Mária tanúságtétele

Lelkileg a teljes érettség benyomását keltette környezetében: „Rendkívüli szellemi egyensúlyban mindig ugyanaz maradt, szelíd, nyugodt, sietés vagy rossz hangulat nélkül.“ „Természetfeletti szent diszkrécióval, okosan, Jézus Krisztus szellemében bonyolította a dolgokat, továbbá szelíden, határozottan és ügyesen.“

Annál megkapóbb ez a jellemzés, mert belülről, ahogyan tőle magától értesülünk, nem volt ilyen nyugalmas mindig a kép. Megvalósult az a jóslat, amelyet elmenetele előtt hallott az Úrtól: „Menj, most saját költségeden kell szolgálnod engem.“ Nyolc évig újból nagy megpróbáltatásokat áll ki, átéli saját nyomorúságát, szárazság, ellenszenv, keserűség kínozza. (Nyilvánvaló: a periódusok annál hosszabbra nyúlnak, minél szükségesebb a „befektetés“, minél nagyobb horderejű a vállalkozás.) „összeférhet mindez a bizalmas egyesültséggel? összeférhet!“ De persze csak úgy, ahogy ó csinálta: „Elmerültem az Istentől rámbocsátott sötétségben. Szellemem képességei viszont megtanulták, mit jelent Isten önzetlen szolgálata. Az eddig eljutott lélek megállapíthatja, van-e állandó készsége az erények gyakorlására.“ Neki volt: 1645-ben ebben az állapotban teszi le azt a meredek fogadalmat, hogy mindig azt cselekszi, amit tökéletesebbnek ismer fel. 1647 Nagyboldogasszony ünnepén a Szűzanya közbenjárására végre megszabadul belső keresztjeitől — hogy annál teljesebben merülhessen bele a „minden egyházak gondjába*. 1649 a nagy irokéz támadásnak, P. Lallement (ekkori gyón- tatója) és társai vértanúságának éve. „Az Egyházat sújtó károk bensőleg szinte keresztre feszítettek.“ 1650 végén leég az a kolostor, amelyet „kis, kényelmetlen és szenvedéssel bélelt lakásuk“ helyébe annyi fáradsággal hoztak létre az első három év után. Jellemző, hogy bűnei büntetésének fogja fel a csapást, de nyugodt optimizmusát ez sem zavarja meg: „Irgalomért kiáltottam Istenhez s mint jó atya büntetését, nyugodtan fogadtam e megpróbáltatást. Teljes kifosztottságunkban a jászol szegénységére emlékeztem. Meggyőződésem, hogy az Isteni Fölségnek különös terve volt mindazzal, amii minket e szerencsétlenség által ért.“

Életének derűs alkonyára jellemző a Szűzanyával való mind bensőségesebb viszony. Felajánlja neki kis közösségüket, és az új építkezés gondjait is — amelyek mint gondnoknőnek ismét az ö nyakába szakadnak — az ő pártfogása alá helyezi:

Sem testi szemmel, sem vízióban nem láttam őt, hanem oly módon, ahogy az Imádott megtestesült Ige tisztelt meg és kegyesen közölte magát velem: egyesülés, szeretet és folytonos jelenléte által. Ez az együttlét egyszerű, Igen bensőséges beszélgetésre késztetett. Magam mellett tudtam: kísért jártamban-kel- temben, a munka kezdetétől a befejezéséig. Mondtam Is neki: Menjünk, boldog- ságos Anyánk, nézzük meg a munkásainkat! — Időnként vele jártam az állványokon, fent, lent, minden félelem nélkül. Néha egy-egy énekkel, antifónával tiszteltem meg. Gyakran kértem, óvja munkásainkat.

A halála előtti nyolc évben sokat betegeskedett: májbaja volt. Hallása is nagyon megromlott, de ezt is szelíd derűvel viselte. Az .öregedő ember nyu61