Szolgálat 14. (1972)
Tanulmányok - Veszelovszky Albin: Bűn és bűnhődés
való viszonya: amíg az isteni akarattal azonosuló ember örömmel, bizalommal tekintett Istenre, az isteni akarattól elidegenült ember Istent távolinak, elutasítónak, ítélő bírónak érzi. A bűnös ember fájdalmas dilemmába jut: ha Istent közel tudja magához, égeti a bűnnel összeférhetetlen tekintete. Ha viszont távol tartja magát Istentől, akkor az Isten utáni vágy emészti. Ezt a rombadőlt viszonyt nevezzük a kegyelem állapotából való kiesésnek. Az a döntés, amellyel az ember kegy-vesztetté tette magát Istennél, elrontotta a jó viszonyt ember és ember között is. Maga a Szentírás idézi Ádámot, amint Évát okolja Isten előtt bukásáért. Ádám új jelleméből logikusan folyik, hogy életük hátralevő éveiben folytatta a szemrehányást, amire Éva valahogy így válaszolt: „Talán kényszerítettelek a gyümölcsbe harapásra? Én csak kínáltam, de ha nem volt igazam, kellett neked hallgatni rám?" A civakodó szülőktől nem volt nehéz fiúknak, Káinnak eltanulni az összeférhetetlenséget. A gyászoló szülőknek meg kellett élni az ember ember ellen fordulásának legfájdalmasabb megnyilvánulását: egyik gyermekük meggyilkolását másik gyermekük kezétől. A bűn lerombolta a régi jóviszonyt az ember és környezete között is. Az az ártatlan gyermeki perspektíva, amellyel maga körül az egész élő és élettelen természetet gyanútlan barátsággal és otthonos biztonságérzéssel szemlélte, odaveszett. Mintha a természet is ellene esküdött volna, minden irányból elzárkózást, ellenállást, kiközösítést, életére törést sejtett. És mintha a vertikális és horizontális viszony romlása nem lett volna elég, az ember benső világa is elvesztette harmonikus békéjét. Értelme, akarata, érzelmei, ösztönei vad lovak módjára rakoncátlanul nyargalász- nak, és a széthúzó erőknek engedve a legfáradságosabb munkával fegyelmezett rend is bármikor széteshet. A bukott ember képes esésének következményei miatt szenvedni, de magától nem tud a rehabilitációra találni. A gyakorlatban azt tapasztaljuk, hogy valami rajtunk kívülálló személy vagy esemény szükséges ahhoz, hogy akár csak elismerjük felelősségünket. Azt a segítséget, amely a kínlódó bűnöst az „atyai házba“ való visszatérésre vezeti, kegyelemnek hívjuk. Szabadságával visszaélve az ember azt is megteheti, hogy lepergeti magáról a kegyelmet — és akkor nincs számára megváltás. Penitens vagy páciens? A modern ember újabb módját találta meg annak, hogyan rázza le bűntudatát. Társadalmilag elfogadhatóbb néven nevezi: „betegségnek", amelyet valaki hibája nélkül is megkaphat. Ezt annál is könnyebben teszi, mert az el nem ismert, elnyomott bűntudat „furdalása", amint újabb és újabb formákban üti fel fejét, betegség látszatát kelti. Az pedig, ha kellemetlen is, de nem szégyenletes. Jói szemlélhető ez pl. az „idegesség", deprimáltság, 34
