Szolgálat 13. (1972)
Eszmék és események - Az emmauszi tanítványok (Lk 24)
az a benyomásunk, hogy mindenki megért bennünket, csak éppen az Úr nem. És sokan tudnák a kiutat, ha az Úr „résztvenne a játékban", de ő értetlennek látszik. Csakhogy nem éppen ennek kellene-e gondolkodóba ejtenie? Mert az emberi belátás határolt, néha nagyon is korlátolt; meddig boldogulnánk vele? Egészen nagy összefüggésekben csakis az Úr gondolkodik és gondoskodik. — „Azt reméltük, hogy meg fogja váltani Izraelt." Mennyire együtt tudunk érezni ezzel a két emberrel, hiszen néha mi is belefáradunk a keresztény feleletekbe és útmutatásokba. Mindannyiunkat megkísért az a megoldás — ami pedig rövidzárlat —, hogy egy kicsit próbáljuk meg pogányul csinálni a dolgokat. Igaz, kárhoztatjuk ezt meg ezt az erőszakos alakot, de titokban mégis elismerjük, hogy ebben meg abban messzebbre mentek nem éppen keresztény módszereikkel. Eközben azonban szem elől tévesztjük azt, amit ez a két ember szem elől tévesztett: hogy sok minden csakugyan egész másképpen lehetne, ha mindenben, minden erőnkkel Krisztus mellé állnánk és síkraszállnánk érte. Krisztus meg akarta nyerni magának a zsidókat, de azok nem csatlakoztak hozzá; így csak a kereszt útja maradt. Természetesen ő kezdettől fogva tudta ezt, de beszámítva a zsidók szabad döntését. Kevesebbet kellene panaszkodnunk az Egyház gyarló voltáról és többet a magunkéról. Ó TI BALGÁK! (24,25) Jézus nemcsak a belátás hiányát veti a két tanítvány szemére, hanem méginkább azt, hogy nem nyitottak igazán Isten szava- iránt: „Milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek." Értelmük azért nem boldogult, mert szívük rest volt. — „Ha csak önzők lennénk! De mi többet akarunk, mint csak azt, ami jó nekünk, azt akarjuk, hogy a mi akaratunk legyen meg, és itt van fájdalmaink kiapadhatatlan forrása. Amikor rettentően szenvedünk egy veszteség vagy csalódás miatt, ez nem annyira azért történik, mert elveszítünk valami jót, inkább azért, mert érezzük: a valóság kicsúszik formáló ujjaink közül, látjuk: olyan útra tér, amelyet nem a mi kezünk jelölt ki. Ha önként feláldoznánk az elvesztett jót, a veszteség ugyanaz maradna, de mennyivel kisebb lenne a fájdalom!" (Gustave Thibon.) VAJON NEM EZEKET KELLETT ELSZENVEDNIE A MESSIÁSNAK, HOGY BEMEHESSEN DICSŐSÉGÉBE? (24,26-27) Krisztusnak ez a szava közkeletű, és mégsem tudunk hozzászokni. Mert azt jelenti, hogy mindenki, aki komolyan veszi Krisztust (és vele önmagát), ezt tartozik vallani: „kell", és „így" kell. Sajátos megfelelés áll fönn „a jelen idő szenvedései" és „a majd rajtunk megnyilvánuló dicsőség" között (Róm 8,18). Amint a szenvedéshez sohasem tudunk igazán hozzászokni, úgy, sőt még kevésbé fogjuk megszokni a jövendő dicsőséget. Csak azzal a lényeges különbséggel, hogy a szenvedés sajátossága a szétmorzsoló egyhangúság, viszont az istenajándékozta boldogság állandóan olyan erős újdonságélmény, hogy ez egymaga örök-fiatalnak tartana meg bennünket. — A cél előfeltétele az út. Nem 6 81
