Szolgálat 13. (1972)
Tanulmányok - Karl Rahner: Tudományos világkép és vallás
a látszat-ellentmondás oka. De a vallás emiatt nincs egyszerűen kiszolgáltatva a tudománynak és a tudomány világképének. Magasabb színvonalú valóság, mert eredete korábbi, mert ősibb létfolyamatból fakad. Ezt kell most közelebbről megvilágítani. A világképet alkotó ember tudja, hogy világképe véges, vagyis az előtte elterülő véges mögött a kérdések és a lehetőségek végtelen távlata boltozó- dik. Azért nemcsak az adott dologgal, nemcsak a közvetlenül megtalálhatónak már körülhatárolt mezejével kerül viszonyba — ez alkotja együttesen világképét —, hanem azzal is, sőt első és végső soron azzal, ami nem tartozik ebbe bele, ami messze kívüle marad, ami világának látóhatára, háttere, ami — éppen mint felfoghatatlan és fel nem fogott — leleplezi világának és világképének mindenkori végességét és történetiségét. Annak, amit mond, a kimondhatatlan az alapja; világképét az teszi lehetővé, ami nem foglalható képbe. Minden valóság objektív ősokát, amely éppen azért van, mert nem egy darabja világképünknek, és amelyet világképet alkotó törekvésünk saját erőnkből, lényegszerűen soha el nem érhet — ezt nevezzük Istennek. Ezért az Istenről való tudás eleve minőségileg különbözik a világképet alkotó tudástól. Isten nem egy darab világ, hanem előfeltétele a világnak; nem a tudás egy tárgyi eleme más tárgyak mellett, hanem az a végtelenség, amelyet a tudásra való dinamikus törekvésünk föltételez, és amelyen belül fut folyvást végesnek maradó sínéin. Isten nem egy befejezett világkép tervéhez hozzátartozó záróhipotézis, hanem az az egyetlen tézis, amely alapja minden hipotézisünknek, amire világképünket fölépítjük. Mert mindig, mindenütt, minden esetben, amikor egy világképet megalkotunk, annak egyes szerkezeti elemeit megelőzően már föltételezzük, hogy a világ részeinek sokfélesége között értelem, összefüggés, kölcsönös vonatkozás uralkodik, hogy szerves egésszé illeszkednek össze számunkra; ezzel pedig már egy a sokféleséget megelőző eredeti értelmes egységet állítunk. A világkép határoltságának, nyitottságának és kritikai kérdésességének megismerése — ebből él minden tudomány — maga is csak úgy lehetséges, ha eleve, bennfoglaltan elfogadunk egy soha el nem érhető, végtelen valóságot: Istent. Tehát minden világképalkotás, minden világelképzelés, a dolgok sokféleségének minden rendező megértése az elképzelhetetlennek, a felfoghatat- lannak elővételezésével történik. Annak, ami nem egy része a világnak és a világképnek, ami nem fogható fel a világnak és törvényeinek egy mozzanataként, hanem foghatatlan végtelenségként áll a világ sokféle valósága mögött. Ezt nevezzük Istennek. És ezt az Istent éppen mert természeténél fogva világmegismerésünk transzcendens célja és a világ eredete, nem gondolhatjuk anyagi valóságnak, hanem szellemi személynek kell tekintenünk, hiszen a világban lévő szellemi, személyi valóságoknak is ősoka. A keresztény metafizika mindig tisztában volt Istennek ezzel a transzcendens valóságával, és kifejezetten tanította is. Mindig állította; Isten nem a megtapasztalható, kiszámítható világnak egy darabja, még csak annak leg7
