Szolgálat 13. (1972)
Tanulmányok - Karl Rahner: Tudományos világkép és vallás
felső záróköve sem. Tehát mindig tudta, hogy Isten nem végső záróhipotézisként tartozik a világképbe, hanem a világnak és a világ megismerésének eleve adott föltétele; semmiképpen sem a világ törvényszerűségei alá tartozó eset, hanem azok előfeltétele. Az ember nem pillanthat rá értelmével közvetlenül, nem teheti közvetlen megismerése tárgyává, hanem mindig csak közvetett tudása van róla: ez az a végtelen, amelyre a véges tárgy mutat, ez az a föltétien, amelyre az okoktól függő sokféleség megtapasztalása utal, de önmaga még így sem kerül az ember megismerési körébe. Mint mondottuk, a keresztény metafizika mindig is tudta ezt. De bármilyen paradoxul hangzik is, azt kell mondanunk: túl kevéssé élte. Ezt az elvi meggyőződését azelőtt nem túlságosan tudta élményszerűen, érzelmekben kifejezni és a mindennapi élet nyelvére lefordítani. Mert a világ kicsi volt, jobban mondva: a világkép olyan szerény és áttekinthető, hogy szinte mindenütt hamarosan végére értünk. Képzeletünkben úgy épült fel tér- és időbeli kiterjedésében, hogy a konkrét élmény számára Isten mégis csak szinte a világ egy darabkájává lett, aki ugyan az égben van, de éppen ez az ég a világ terének homogén folytatása. A világ eseményei mindig, szinte minden pillanatban olyan folyamatoknak tűntek, amelyekben Isten mintha kézzelfoghatóan, „dologiként működött volna, nem pedig csupán transzcendens ok módjára. Ma a világkép megváltozásával és roppant elmélyülésével ez már másképpen van. A világ önmagában befejezett nagysággá lett. Nem nyitott bizonyos pontokon, hogy ott átmenjen Istenbe, nem tapasztalja meg egyes megfigyelhető mozzanatokban Isten oksági lökésének beavatkozását (itt átmenetileg eltekintünk a természetfölötti üdvtörténettől), hanem csak egészében, és így nagyon kevéssé demonstratív módon mutat rá előfeltételeként Istenre. Mivel pedig a világ a maga egészében önmagát mondja ki, s eközben csak hallgatásával beszél Istenről — azzal, hogy nem mondja ki a végső szót, mert az nem az övé —, azért ezt a hallgatag kiáltást hallatlanra lehet venni, azért azt lehet hinni: nem tudjuk megtalálni Istent, hisz minél mélyebbre hatol kutatásunk a világba, annál inkább csak világra, mindig több világra bukkan. Valójában azonban ez a tapasztalat nem az ateizmus keletkezését jelenti, hanem annak megtapasztalása, hogy a világ nem Isten. A rémület, hogy Isten nincs benne a világban, az az érzés, hogy az isteni többé nem valóság számunkra, annak döbbeneté, hogy Isten hallgat, elzárkózik saját megközelíthetetlenségébe, hogy a világ értelmetlenné profanizálódik, törvényei vakok, arcnélküliek, személytelenek, nemcsak a természet területén, hanem ott is, ahol már az emberről van szó — ez az élmény, amely azt hiszi, hogy elméletileg ateizmusnak kell magát tartania, valójában a legmélyebb lét igazi megtapasztalása (ha részben hamis értelmezést fűznek is hozzá); a vulgáris keresztény gondolkodás- és beszédmód még korántsem járt ennek végére. Alapjában véve csak annak a megtapasztalása ez, hogy Isten nem tartozik bele a világképbe, hogy az igazi Isten nem démiurgosz, nem rugó a világ óraművében, hogy ahol a világban valami olyan történik, 8
