Szolgálat 13. (1972)

Tanulmányok - Karl Rahner: Tudományos világkép és vallás

csak akkor tudnánk felépíteni magunknak, ha el tudnék érni, hogy anélkül, hogy bárkit is hallottunk volna, anélkül, hogy bármilyen örökölt nyelven is beszéltünk volna, anélkül, hogy egyetlen könyvet is olvastunk volna, meghaladjuk egy újszülött csecsemő, vagy egy farkas tapasztalati színvonalát. Nem: elvi bizonyosság, hogy az ember sohasem érheti teljesen utol szellemi létének előfeltételeit, mint ahogy szabad személyisége ellenére sem változtathatja meg biológiai örökségét sem úgy, hogy az ne maradjon önmaga alakításának előfeltétele. Csak azért képes sajátmaga formálására, mert biológiai öröksége szerkezetében, fejlődési lehetőségében nyitott, vagyis multivalens. Az ember világképe természetszerűen történelmi jellegű. Ez a természet- tudományi vonatkozásokra is áll. Mert azt is egy apriori irányítja: nem ugyan az egyes primér tartalmi elemeket, de tárgyának kiválasztását több lehetőség közül, kérdésfölvetésének irányát, stb. És a természettudománynak ez az eleve adott kiválasztó elve — amely fölött nem mondhat ítéletet, hiszen kutatásainak nem tárgya — maga is függ történelmi feltételektől. Csak azt tudjuk fölfedezni, ami fölfedezőutunk irányában található. A kutató tekintet, a már megismert körből kinyúló tapogatódzás irányát azonban nem a kutatás tárgya határozza meg (hiszen azt még nem ismerjük), tehát nem az, amiről a tudomány beszél, hanem egy előtte járó döntés. Ez minden részlettudományág „tudománytalan“ meghatározója és hordozója; következőleg a tudomány nem kérhet rajta számon semmit. A fölfedezés utólagos sikere sem igazolja a kutatás kiindulópontját. Mert amit fölfedeztünk, az sohasem árulja el, mit tévesztettünk szem elől, mit hibáztunk el — és hogy az, amit elhibáztunk, nem volt-e fontosabb, nem lett volna-e talán az egyetlen megoldás. Sem egy ember, sem egy történelmi korszak nem indulhat el egyszerre minden irányban, hogy így mindent fölfedezzen. Azért minden hódítás egyúttal lemondás is. Minden áldás átok. Csak azt kérdezhetjük: miről mondhatunk le hódításunk során anélkül, hogy ez a lemondás halálos átokká váljék.

Az embernek tehát olyan világképe van, amelynek megvannak a metafizikai előfeltételei és amely történelmi jellegű; vagyis a tudás és tapasztalás során adódó önálló valóságok összege. Határolt és feltételektől függő, egyszeri összegeződésük alkotja életének közvetlen terét. Ebből a két okból kifolyólag a vallás igazsága — vagyis az Isten létéről való tudás és az a hit, hogy Jézus Krisztusban Isten a történelem folyamán kinyilatkoztatta önmagát — megelőzi a tudományos világképet. Ez a hit az emberi létnek olyan pontján fakad, amely eredetibb a tudományos reflexió forrásánál. Mivel pedig a vallás igazsága (ezt majd még behatóbban meg kell mutatnunk) már ott jelen van az ember életében, ahol a tudomány utolérhetetlen előfeltételei vannak, ezért a tudomány világképe nem bíráló elve a vallásnak. Igaz, ragaszkodni kell ahhoz, hogy nincsenek, és dolgozni kell azért, hogy ne legyenek kettős, azaz egymásnak ellentmondó igazságok. Az igaz, józan, előrelátó, határait és föitételes voltát ismerő tudomány nem mond ellent a hitnek. Látszólagos ütközés esetén mindkét oldalon becsületes önkritikával kell megkeresni, hol

6