Szolgálat 13. (1972)

Az egyház szava - A megkötözött mindenhatóság (J. H. Newman)

De Krisztus nyilvánosan tanítani kezd; most legalább már csak szabad lesz! Bizonyára; de most is ki van téve egy újabb fogság veszélyének, még hozzá legkomolyabb veszélyének. Mihelyt csodákat tesz és tanítványokat gyűjt maga köré, hozzátartozói fellépnek ellene és hatalmukba próbálják keríteni. „Amikor övéi ezt meghallották, mentek, hogy rátegyék kezüket; mert az a hír terjedt el róla, hogy megzavarodott“ (Mt 3,21). Amikor Názáretben prédikált, „a nép felkelt és erőszakkal megragadta; kiűzték a városán kívülre és fölvezették a hegyre, hogy letaszítsák“ (Lk 4,29). Máskor lelkesült hallgatói részéről fenyegette veszély: jöttek, hogy megragadják és erőszakkal királlyá tegyék (Jn 6,15). Megint más alkalommal „az írástudók és farizeusok szolgákat küldtek ki, hogy elfogják" (Jn 7,32), végül pedig Heródes is rá akarta tenni kezét, hogy megölje (Lk 13,31).

Végül eljött az idő, hogy meghaljon értünk. De önmagának ezt az áldozatát nem akarta anélkül meghozni, hogy előzőleg meg ne kötözzék. Ügy tetszett neki, hogy — az Egyház szavaival szólva — a bűnösök kezébe szolgáltassák ki: „manibus tradi nocentium“. És most kérdem: mire való éz a módfeletti megaláztatás? Bizonyos, hogy vérét kellett ontania és meg kellett hainia; de a Gondviselésnek elég eszköz és út állt volna rendelkezésére, hogy engedje meghalni, anélkül, hogy a poroszlók és hóhérlegények hatalmába adja. Ö maga választhatta volna meg az isteni igazságosságnak való elégtétel útját-módját, elhárítva az emberi közreműködést. A történelemben azt olvassuk, hogy halálraítélt királyok visszautasították az ítéletnek a bakó általi végrehajtását és maguk hajtották azt végre magukon. Ne feledjük: nem kellett szükségszerűen alávetnie magát ennek a megaláztatásnak, hiszen mikor a poroszlók közeledtek hozzá, holtként estek a földre. És mégis tudjuk, hogyan vetette alá magát, hogyan kérdezte megindító szavakkal: „Mint gyilkos ellen, úgy vonultatok ki, kardokkal és dorongokkal, hogy elfogjatok? De ez a ti órátok és a sötétség hatalma“ (Lk 22,52-53).

így beszélt, és ezek a szavak közvetlen jele voltak a válogatott megaláztatások kezdetének, amelyek súlya alatt szenvedni és meghalni akart, ő, akit csak az apostolok és az angyalok láttak, amint a Getszemániban mintegy présbefogva földre görnyedt és halálkínokat szenvedett, minden bizonnyal a magányban is véghezvihette volna ünnepi áldozatát, úgy, ahogyan elkezdte. De „az emberek kezébe“ akart jutni; akarta fogadni az áruló undorító csókját, akarta kiszolgáltatni magát egy méltatlan papság lándzsás és kardos szolgáinak, úgy akart meghalni, hogy a dühöngő néptömeg rángassa ide-oda, hogy könyörtelen hóhérlegények ökle, ostorcsapásai és kalapácsa sújtsa, börtönben senyvedjen és bírói szék elé hurcolják, oszlophoz kötözzék és keresztre szegezzék, és végül, amikor a legrosszabbnak vége volt és lelke elszállt testéből, sietve eltemessék — igen, ez volt a legtöbb, amit barátai még megtehettek érte: sietve eltemetni egy szűk sziklasírban. Ó csodálatos, mélyen titokzatos intézkedése az Úrnak! A természet Istene, a mindenség Ura maga ölt testet, hogy szenvedjen és meghaljon ebben a testben. És

58