Szolgálat 13. (1972)

Tanulmányok - Béky Gellért: A lelkiség történetéből

vajon ki az igazibb, teljesebb keresztény, ki inkább „apostoli“, autentikusan evangéliumi: a monachus-e, a kanonok-e, vagy a klérus? Ez is mutatja, milyen központi szerepe van a nem-pap kereszténynek a keresztény lelkiség kialakulásában és megélésében. A szerzetesközösségekben csak annyi papot szentelnek, amennyi okvetlenül szükséges a szent cselekmények elvégzéséhez. A szabályok pontosan körülírják a papszerzetesek hatáskörét és ügyelnek rá, hogy a papi funkciókat leszámítva, semmiben se különbözzenek a többi testvértől. Nem tartják kívánatosnak, hogy a pap a többi rendtárs fölé kerekedjék, s így „fejébe szálljon“ a papi méltóság6.

4. Az Egyház számára is állandó veszélyt jelentett az elpolgáriasodás, a burzsoává levés soha nem szűnő kísértése. A nagy laikus (ortodox és eretnek) mozgalmak — Assisi Sz. Ferenc, albigenzek, a „Gottesfreunde“, husziták, reformátorok, stb. — éppen ebből a nyárspolgári állapotból akarták az Egyházat felrázni. Sajnos, az egyháztörténelemnek erre a jelenségére nem figyeltek még fel eléggé a teológusok és a történészek, pedig kétségkívül sok pozitív kísérletezéssel, igazi, eredeti, evangéliumos jelenséggel találkozunk még az eretnekeknél is. Érdemes volna pl. a huszita mozgalmat ilyen szempontból lelkiismeretesebben tanulmányozni. Nekünk magyaroknak már azért is, mert ők kísérelték meg először az egész Bibliának magyar nyelvre való lefordítását. (Moldvában már 1439-ben készen volt a magyar Szentírás Tamás és Bálint fordításában. Sajnos csak töredékek maradtak belőle fenn a Müncheni és az Apor-kódexben.)

5. A „papi“ lelkiség formálásában a püspököké az oroszlánrész, legalább is elméletben. A katedrálisok, a káptalan a keret. A püspök látja el papjainak segédletével a szent cselekményeket. Közösen mondják vagy éneklik a zsolozsmát is. Tehát a karima nem kizárólag a monachusok privilégiuma. Szent Ágoston korszakalkotó műve többek közt papjainak mélyebb szellemű formálásában is megmutatkozik. Az ágostonrendi kanonokok is őt veszik példaképül. A középkorban éppen a kanonoki intézmény tölti be a „papi“ lelkiség formálásának és fenntartásának szerepét (vö. Vicaire már idézett könyvét).

De igazában Szent Domonkosé az első papi rend a szó igazi értelmében. Domonkos maga is ágostonrendi kanonok lévén, Ágoston szabályait teszi rendjének alappillérévé, bár ugyanakkor erősen monasztikus forrásokból is táplálkozik. Loyolai Sz. Ignác még markánsabban fogalmazza meg lényegénél fogva „papi“ és „apostoli“ rendjének lelkiségét. Viszont ő is többet merít még a monasztikus hagyományokból, mint pl. a virágkorát élő skolasztikából7.

6. Az első igazi értelemben vett papi lelkiséget a bérulle-i iskola adja az Egyháznak, csodálatos teológiai mélységével, de sajnálatos túlzásaival együtt. A papból „ens sui generis“ lesz, nem annyira társadalmi téren (ez nem a keresztény „lelkiség“ eredménye!), mint inkább teológiai értelemben. A papot Krisztusnak, az örök Főpapnak megdicsőült mértékével mérik ezután, s így emelkedik az egyetlen örök „szentmiseáldozat“ fényes magas47