Szolgálat 13. (1972)

Természet és természetfölötti

TERMÉSZET ÉS TERMÉSZETFÖLÖTTI

Ez a fogalompár sokakat emlékeztet egy összetett, az utolsó 60-80 év során hevesen vitatott kérdésre. Az ún. „új teológia“ kibontakozásának is tengelye a „természetfölötti“ és az (emberi) természet kapcsolatára vonatkozó vita, amely részben már elavult, részben azonban újra kísért. Miről is van szó? Az ember végső rendeltetéséről, az Isten látására hivatott istenképmás sorsáról, az ész és a hit, a szabadság és a kegyelem — vagy gyakorlatibb szempontból: a cselekvés és a szemlélődés, az istenország eljövetele és az emberi tevékenység kapcsolatáról, a földi valóságok „megszenteléséről“. H. de Lubac 1946-ban kiadott Surnaturel c. munkájában — a keresztény hagyomány alapos elemzése révén — kimutatta, hogy az újabb korban (jórészt a nyugati teológia elvont szemlélete magyarázza ezt) a kérdés dualista felfogása számos félreértéshez vezetett. A „természetes“ és a „természetfölötti“ egyesek számára két önmagában zárt rendet alkotott, két egymás mellé (vagy egymás fölé) helyezett valóságot; a „természeti'öiötii“ (már maga a szó is megtévesztő: sux-naturel, super-naturale) amolyan „felsőbb emeletnek“ számított ezek szemében. A Zsinat a két „renddel“ kapcsolatban egységes, organikus szemléletet fogadott el (főleg Gaudium et Spes k. konstitúciójában). Sőt — ahogy ezt Jean Mouroux kifejti egyik zsinati kommentárjában — nem is használja a két „rend“ terminológiáját. ,JSíincs két különálló rend, hanem csak egyetlenegy: a Szövetségé; ennek első mozzanata a teremtés, amelynek Alfája és Omegája, központja és végpontja Krisztus: tehát a konkrét világ rendje természetfölötti.“

De ha a dualista felfogást elméleti síkon már-már le is győztük, a gyakorlati síkon káros hatásai ma jobban mutatkoznak, mint valaha. A régi „laicizmus“ — teljes szekularizáció formájában — nemcsak a társadalmi élet és a politika különböző területeire hatol be, hanem — sokszor a természet, a tudomány, a földi valóságok autonómiájának jelszavával — az egyházi élet és a lelki élet különböző megnyilvánulásaiba is. A mai szekularizmus (ateizmus vagy naturalizmus) kiűzi Istent (a kegyelmet) nemcsak a társadalmi életből, hanem a kultúrából, a magánéletből, sőt (abszurdum!) a „vallásos“ életből is.

3