Szolgálat 13. (1972)

Tanulmányok - Nemeshegyi Péter: Mi a kegyelem?

Az Atyaistennek ezt a végtelen, irgalmas szeretetét tudták meg az első keresztények Jézus személye és műve, halála és feltámadása, meg a Szentlélek küldése által. Jézus mondotta: „Maga Atya szeret titeket“ (Jn 16,27). Mert szeret, elküldte Fiát „miérettünk“; mert szeret, küldi szívünkbe Fiának lelkét „miérettünk“. A minden embert Krisztusban szívéhez ölelő Atyának ez az „akarata“ az a nagy titok, amely el volt rejtve a világ kezdetétől, és amely most kinyilvánult. Isten „igent“ mondott Krisztusban a világnak (2 Kor 1,19-20).

Az Isten kegyelmes határozata nem üres szó vagy puszta gondolat. Isten gondolata valóságot teremt, Isten szava alkotás. Isten szeretete adomány forrása. Ezért használja a Szentírás néha a „charis“ szót „kegyelmi adomány“ értelmében (Róm 1,5; 5,1-2; 5,17). De mi az az „adomány“, amely a Krisztusban megvalósult isteni kegyesség gyümölcse? Mit ad nekünk az Isten? Csodálatos a válasz, amit hitünk e kérdésre ad: az Isten önmagát adja nekünk! Nemcsak „teremtett kegyelmeket“ (gratiae creatae), hanem mint „teremtetlen kegyelmet" (gratia increata) saját magát. Az isteni „önátadás“ (Selbstmitteilung — Karl Rahner) a természetfölötti kegyelmi realitás legmélyebb lényege. Be nem töltené szívünket bármilyen teremtett adomány, ha a szerető Atyaisten nem adná Fiában és Lelkében az embereknek önmagát. „Fönséges gazdagságot rejt ez a titok: Krisztus bennetek, a megdicsőülés reménye“ (Kol 1,27). „Testetek a bennetek levő Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok" (1 Kor 6,19). „A keresztény, aki a sok testvér között elsőszülött Fiú képmását öltötte magára, a Lélek első kalászát (Róm 8,23) kapja: ezáltal lesz képes a szeretet új törvényét megtartani. Ez a Lélek örökségünk záloga (Ef 1,14); általa megújul az egész .benső ember1, míg csak el nem éri testének megváltását (Róm 8,23). Krisztus feltámadt, halálával legyőzte a halált és életet adott nékünk. így hát mint Isten fiai az egyszülött Fiúban a Lélek áltaJ ezt kiáltjuk: Abba, Édesatyánk!“ (II. Vatikáni Zsinat, „Az Egyház a mai világban“ 22.)

Ez a részesedés a Szentháromság benső életében a keresztény kegyelmi valóság lényege. Ez persze magával hozza sokrétű emberi természetünk gyökeres átalakulását: az Isten önátadásának fénykoréként, visszhangjaként keletkező „teremtett kegyelmi adományoknak“ itt a helye, és a hittudósok joggal merültek el ezeknek az adományoknak az elemzésébe. De sohasem szabad elfelejtenünk, hogy a „kegyelmek“ csak kihatásai a „kegyelem“-nek. Ez a „kegyelem“ nem egyéb, mint az az egyszerű, de nagyszerű tény, hogy az Isten, Fiában és Lelkében, tiszta szeretetből közvetlenül odaadta magát és eggyé lett azzal a teremtménnyel, amelyet oly tágra teremtett, hogy őt, a Végtelent be tudja fogadni, és amelyet úgy hívunk, hogy „ember“.

Ezzel már ki is fejeztünk szinte mindent, amit a kegyelem lényegéről a teológusnak mondani kell. De lássuk most, hogy ez a felfogás miként alapszik az isteni kinyilatkoztatáson.

2

17