Szolgálat 13. (1972)
Tanulmányok - Karl Rahner: Tudományos világkép és vallás
szerűen. Ezt tehát a tudomány sohasem éri maradéktalanul utol. Ezért a tudományos reflexió semmiképpen sem lehet az emberi lét egyedüli gyökere. De ha ez így van, abból lényeges szükségszerűséggel adódik egy roppant jelentőségű, parancsoló kötelezettség: a reflektáló tudomány (bár jó és isten akarata) csak akkor nem válik az irányt nélkülöző tudálékosságnak, a lét magjától elterelő kíváncsiságnak, a relativista egykaptafára-húzásnak mérgévé, ha a lét eredeti, közvetlen megismerésének és elismerésének gyökerét — nem vágjuk el? Nemcsak hogy nem vágjuk el, hanem legalább olyan mértékben mélyesztjük bele mindinkább a lét ősalapjába, amilyen mértékben terjed a tudományos magatartás semlegesítő reflexivitása, a maga szétszóró hatásával, az evilági, tudományosan megtapasztalható dolgok széles és sokféle mezején. Engedjék meg, hogy mindjárt a gyakorlat nyelvére fordítsam le az emberi létnek ezt a lényeges axiómáját: Ha a tudós nem fordít elég időt és figyelmet létének alapkérdéseire, ha nem elmélkedik, nem imádkozik, nem teljesíti az aszkézis, a lemondás, az áldozat erkölcsi követelményeit, ha hagyja magát elcsábítani tudásának sokoldalúságától és ismereteinek gyakorlati felhasználhatóságától, és így ember helyett tudományának bután ravasz robotgépévé válik, ha elvakultságában azt gondolja, hogy ez a tudomány majd magától elvezet a földi boldogságra és így a lét minden kérdését megoldja — akkor átkává lesz az egész tudomány és a tudományos világkép mind finomabb kiépítése. Sok mindent tud akkor, beláthatatlanul sokat. Meg tud csinálni ezer dolgot, amit azelőtt nem tudtak. De nem tudja önmagát és az abszolút igazságot, és azt sem tudja többé, mire való mindaz, amit tud. Ahhoz az emberhez hasonlít, aki egész találékonyságának bevetésével menet közben a mérhetetlenbe fokozza járművének sebességét, közben pedig elfelejti, hová is tart. Csak akkor hiheti, hogy ezzel a világképpel kielégíti igényeit, ha azon a rövidlátó véleményen van, hogy a lét puszta vitális kielégítése lecsillapítja az ember metafizikai éhségét. A valóságban — a tapasztalat tanúsága szerint — éppen az így telepumpált élet halálos unalmából nő ki a kétségbeesés démona és visz el a bűnözésig. Ne feledjék azt sem: még mindig együtt élünk a 19. század elkésett ieszármazottaival, és azok még mindig nem veszik észre, hogy annak a vallásos és metafizikus korszaknak szellemi maradványaiból élnek, amelyet szüleik és nagyszüleik megtagadtak és elveszítettek. Ezt pedig nem lehet visszanyerni a hivő ember nagy korszakainak pusztán történeti jellegű és alapjában véve esztétikai síkon maradó áhítatos kultuszával. Itt sem marad bűntelen az ember, ha sírt épít a prófétáknak, akiket atyái agyonütöttek. Inkább nekünk magunknak kell — talán szellemi szegénységben, keserűségben, az újrakezdés, a kétely, a veszélyeztetettség fáradalmaiban — a hit, az imádság, a csend, az egyértelmű és szilárd vallásgyakorlás (hisz minden egyéb alapjában véve a ködös vallási rajongás önistenítése), az erkölcsi erőfeszítés emberének lenni. Legyen bátorságunk ehhez, akár divat már az akadémikus tucatemberek között, akár nem. Legyen bátorságunk belátni, hogy a vallásos életnek elsősorban nem 15
