Szolgálat 12. (1971)

Tanulmányok - Sántha Máté: Világiak az erjedő Egyházban

igények és a tényleges „igényjogosultság“ között!) Hogy elérje, nevelésre és önnevelésre van szüksége. Nyomban fölmerül a kérdés: milyen elvek alapján és milyen eszmény jegyében? Ez a „laikus lelkiség", „laikus aszkézis“ manapság sokat emlegetett kérdése. Persze az Egyházban lényegében csak egyetlen „lelkiség“ van: keresztény, azaz krisztusi lelkűiét. („Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt ..." Fii 2,5.) Ez egyaránt kötelező Isten népe minden tagjára. Nem jó szolgálatot tesz hát az ügynek az, aki a különbségeket túlságosan kiélezi. Sokkal fontosabb lenne megmutatni, hogyan érvényesülnek ugyanazok az alapvető keresztény elvek — sokszor egyenesen torz aszketikus irányzatok ellenére — a keresztény élet egészében. Érdekes pl. ebből a szempontból tanulmányozni a sokáig csak szerzetesi keretben nézett evangéliumi tanácsok kisugárzó erejét napjainkban. De bizonyos, hogy a különböző életforma, környezet, feladat hangsúly-eltolódásokat, módszeri, eszközi különbségeket hoz magával. Ezt ma jobban látjuk, mint eddig. És éppen a világi keresztények javát ez érdekli mindenekfölött. Hogyan lehet munkájuk egyúttal istenszolgálat? Hogyan töltik be családi életükkel az „ecclesiola“ hivatását? Hogyan egyeztessék össze a mindennapi érintkezésben a türelmes szeretet és a tanúságtétel szellemét? Hogyan tudják megvalósítani Isten válságoktól rengetett mai világában a só és a kovász nekik szánt szerepét?

Néhány vonás már kezd kibontakozni ebből a „világi aszketikából“. Mindenekelőtt éppen önállósága és rugalmassága. A hullámzó, változó élethelyzetekbe kerülő világi embernek nem annyira aprólékos rendszerre, mint nagy irányító, mondhatni világító alapelvekre van szüksége. (Általában a kereszténység utóbbi századaiban túlságosan hajlamosak voltunk erre a részletekbe vesző szisztematizálásra, nem egyszer a nagy alaptények, alapélmények elhomályosodása árán.) Ezek közvetítését joggal igényli a hierarchiától, de alkalmazásuk a mindenkori helyzettől függően személyes lelki- ismereti ügy. A Zsinat világosan tanítja, hogy a papság nem tud, de nem is hivatott minden kérdésben megoldást kínálni, ez egyéni tájékozottság és felelősség dolga (GSp 43, L 7).

Megkíséreljük felsorolni ennek a lelkiségnek még néhány jellemző vonását:

1) A világ (és benne az Egyház) építésének öntudata és felelőssége. öntudata, mert nincs „profán“ munkatér: minden munka a teremtés művének folytatása, Krisztus második eljövetelének és a megdicsőült új világnak útegyengetője. (Ennek a gondolatkörnek máig felülmúlhatatlan úttörője és prófétája Teilhard de Chardin.) És felelőssége, mert ezzel a tevékenységgel kapcsolatban két nagy tévedés lehetősége fenyeget: a manicheista és a panteista lelkiség veszedelme. Aki úgy él a világban, hogy „rossznak“ tartja azt, és környezetétől, munkájától elvonatkoztatva próbál*„lelkiéletet élni“ és „kapcsolatban maradni Istennel“, az állandó hasadást és belső meghasonlást fog hordozni magában. Ebben a magatartásban bizony nem ártatlan a száza2

17