Szolgálat 12. (1971)

Halottaink - Wallner Győző (Confrater) - Orosz András SJ (Confrater)

hogy reád találjanak, akik hozzám jönnek.“ — „Kérlek Uram, tedd bennem igazzá, hogy a nevedben éljek, és így legyek én bizonyság Melletted!“

Derűs kedélye, amely ellentétben állt gyomorbántalmaival, közismert volt rendtársai között. Mindig őrzött a tarsolyában valami ártatlan, de nagyon szellemes mondást vagy találós kérdést, meglepő és csattanós fordulatot. Ez egyben páncélt is vont köréje. Beszéde maga volt a közvetlenség, tömörség és egyszerűség. Nem hiába volt legkedvesebb olvasmánya, tanulmánya a Szentírás, az evangélium. Folyvást azt magyarázta a nővéreknek, üdülőknek. Közvetlenül halála előtt is azt sürgette: „Olvassunk!" — és mikor az ápolónővér megkérdezte, a Szentírást olvassa-e: „Az jó lesz, nagyon jó lesz!“ A nővér ekkor többek között az Űr Jézus főpapi imáját mondta el neki.

Elmélyedő, csöndes stílusa nem hogy távol tartotta volna tőle, inkább vonzotta hozzá az embereket. Egyéniségének személyes varázsa volt. Különleges karizmával rendelkezett a lelkivezetésre. Nem ok nélkül lépett a legnevesebb magyar spirituálisok nyomdokaiba: P. Hunyának utóda lett, P. Kardas Szegedről való elhelyezésekor ráhagyta gyermekeit. Ha nagy bűnöst oldozott fel, utána nem egyszer megszólította: most olyan szép a lelke, olyan kedves Isten előtt, hogy szeretné imáit kérni sajátmagáért, vagy valamilyen jó szándékra. Életelve volt: „Én nem akarok magamnak élni, hanem az Gr Jézus nevében akarok élni mindenkinek, aki belép az életembe, akárhogyan is.“ „Személyes gondom legyen a többiek ügye.“ „Aki félti az idejét, elveszti azt, aki félti a kényelmét, elveszti azt." Ezt a szolgáló odaadást kedves, eredeti apróságokban tudta érvényesíteni. Pl. ha írt valakinek, sajátkezűleg rajzolt a lapra, levélre valami kis díszt: falevelet, virágot. Mikor a tanyamisszió során házszentelni járt, a lakóházzal együtt a parasztember életében oly fontos istállót is megáldotta. Ilyenkor lapátra vette a piszkot és kihajította: így dobódjék ki minden rossz e család életéből! — Egy vasárnap reggel találkozott vele valaki a Csúcshegyen. „Hol járt ilyen korán?“ — „Sétálni voltam a Gazdámmal.“ (Értsd: beteghez vitte a Szentséget.) Annyi hit volt ebben, hogy az illető még tíz év múlva is jól- esően emlegeti a kis epizódot.

Tudta, hogy az öregek pasztorációját általában nem szívesen vállalják. Azért örömest vette át a verőcei apácaotthon lelki vezetését. Fiatal kora ellenére jól megértette az idős embereket. Szívén viselte az Otthon jó szellemét, hogy megértés, békesség, szeretet legyen benne. Különös szeretettel vonzódott a legelhagyatottabbak- hoz. Nem tudott nyugovóra térni addig, míg a betegeket meg nem látogatta és áldást nem adott külön-külön mindegyikre.

Életének jóformán minden szakaszában összehozott vele a Jóisten. De különösen két találkozásunk maradt emlékezetes. Egyszer a Csúcshegyen jártunk nála egy ismerős családdal. A két gyereket azonnal meghódította azzal, hogy nemcsak úgy egyszerűen átvette tőlük a hegyoldalban szedett vadvirágot, hanem bevitte őket a pici „sekrestyébe“ és ott velük magukkal rendeztette el a vázában, hogy majd az oltárra kerüljön. Aztán magyaros vendégszeretettel uzsonnát tálalt. Közben beszélgettünk. Teljes szakértelemmel és odaadással magyarázta el a jó halpaprikás készítési módját — és egy perc múlva ugyanilyen természetességgel felelt arra a kérdésre: milyen teológiai problémák foglalkoztatják mostanság. Csak szégyenkezni lehetett e teljes belső érettség láttán. — Utoljára Verőcén kerestem föl negyedfél évvel halála előtt. Úti és lelki élményeimről számoltam be neki nagy lendülettel. Végighallgatott, aztán szokott sugárzó mosolyával csak annyit mondott: ő már féllábbal a másvilágon járt, s ami ideje még ideát marad, az alatt már csak az egy szükségessel kíván foglalkozni: Istennel és a szeretet apró szolgálataival. M(ásban, úgy érzi, nem feladata résztvenni többé.

Gyomorbaja, úgy látszik, egész életén át végigkísérte. De amint maga megjegyezte, nagyon „tűrő természetű“ volt, azért környezete sokáig nem is vette észre, milyen fájdalmakkal küszködik. 1968 telén vitték be először a váci kórházba egy

106