Szolgálat 10. (1971)
Eszmék és események - Hollandiai beszámoló (Giny Kranenburg)
visszavonulnak, zavar, kétely él mindenkiben, mert nem tanulták meg a lényeget keresni, s elvesznek a részletekben. Persze ennek oka a holland egyéniségben is rejlik. A holland alapjában véve vallásos nép, de igen hajlamos mindent a végletekig vizsgálni, boncolgatni. Viszont fantáziája nincsen (pl. nincsenek mondái, népmeséi, népdalai), azért nincs nagyvonalú víziója sem. Ha elkezd vitázni, keresni, szavakat, fogalmakat boncolni: végül is ad absurdum fejezi be a kutatást és ismeretlenül elsiklik a szavak mögött rejlő lényeg, értelem, eszme mellett. Legalább is én sokszor ezt hozom fel magyarázatul, így jártak az önmagunk megszentelésével, üdvözítésével is. Először mindent pontosan betöltötték, hogy biztosítsák a mennyországot, most rájöttek (mintha csak most fedezték volna fel), hogy „szeresd felebarátodat“ .... kinyíltak a világ, az embertestvér felé, rájöttek, hogy sok a szép és jó a (gonosz, rossz) világban, amit szabad és kell is élveznünk, s az Úristen nem veszi rossz néven, ha véletlenül itt a földön is boldogok vagyunk. Most azután ezt keressük minden erőnkkel és képességünkkel. A szerzeteséletben is őszintén próbálnak új formákat keresni-találni, de nagyon sokan vesztik el a helyes középutat szemük elől. Ha úgy találják, hogy az öltözködésben, külső életformában össze kell olvadniok a környezettel, hogy jobban működhessenek, akkor túlhangsúlyozzák a mellékeset és nem találják meg az éltető lényeget. És sokan belevesznek a járulékos problémák precíz megoldásába, s nem marad idejük másra. Csodálkozva láttam a civilbe öltözött csinos apácákat abban az intézetben, ahová kislányunk angliai tartózkodásunk alatt járt. Meglepetésünkben férjem sem tudott megfelelőbb megszólítást találni, mint: Madame. Igaz, kissé bizonytalanok voltunk, hogy a prefekta áil-e előttünk, vagy valamelyik gyerek édesanyja. Amikor kifejtették, hogy ezentúl civil felügyelőket vesznek fel az internátusba, mert különben sohasem jutnak szabadnaphoz, már alig csodálkoztunk. Közel hozzánk egy modern villába pár hónapja hurcolkodott be a város területén pasztorális munkát folytató apácák csoportja. Egy este későn behívott bennünket a nővér, akivel egy gyűlésen voltunk együtt, hogy megmutassa új otthonukat. A nappaliban az otthon levő nővérek éppen televíziót néztek, cigarettázva. így mi először a saját ízlésük szerint igen csinosan berendezett lakószobáikat néztük meg, s utána mi ültünk le a nappaliban egy cigarettára. Hiszen ez mind jó — de föltétlenül szükséges is? Hol a határ a szent szegénység önmagáért való megélése és a tudatos önátadás szegénysége között? Számomra a Szolgálat-ban a legfontosabb az az őszinte Istenből kiinduló, Istenben gyökerező és Istent kereső hang, amely minden cikkéből felém sugárzik. Ez az őszinte, valóságos istenhit az, amit itt Hollandiában is keresek és annyiszor mondom nekik: „nem hallom, nem találom.“ Mintha valami elérhetetlen ószövetségi távolságba helyezték volna fel az Istent . . . Egy-egy vitaest, megbeszélés, bibliaköri összejövetel után majdnem hiány nélkül ezzel a mondattal foglalom össze benyomásaimat: El kell ismerni, hogy igaz, őszinte jóakarás indítja az embereket, de gondolatmenetükben az emberből, az én-ből indulnak ki, és az emberhez térnek vissza. S útközben valahogy elfelejtkeznek mindenről, ami az emberen kívül létezik. Mindenki kritizál mindent: „dies spricht mich nicht an, jenes sagt mir nichts.“ — „Ich erkenne mich nicht darin.“ — Vajon önmagunkat kell-e meg- és felismernünk az Egyházban, az istentiszteletben? Nem inkább az Isten arcát kellene keresnünk, kutatnunk, felismerni próbálnunk? Giny Kranenburg 90
