Szolgálat 10. (1971)

Tanulmányok - Nemeshegyi Péter: Krisztus keresztje

prófétai szó volt, mint Kaifásé: igen, Jézus másokat — minket, minden embert mentett meg: megmentett épp azáltal, hogy saját magát nem mentette meg. íme, ez az Isten Fia, ilyen az Isten. Bach, a mélyhitű keresztény, jól megértette ezt: Máté-passiójában a szavak: „Isten Fiának mondta magát“, fönséges hitvallás uniszónójában zengenek.

Amikor aztán Jézus elhagyottan, szomjúságtól és fuldoklástól kínzottan, szörnyű halálkiáltással „kiadja lelkét“, akkor, igen, akkor jön a két nagy jel, a kétértelmű jel Izrael felé: kettéhasad a szentély függönye, az Ószövetségnek vége, vége az ároni papságnak, de egyben a zsidók számára is megnyílt Krisztusban a bejárás közvetlenül Isten színe elé; és az egyértelmű jel a pogány világ felé: a római százados, „látva, hogy így halt meg“, elkiáltja magát: „Valóban, ez az ember az Isten Fia volt!“ Márk és az egész ősegyház hitvallása visszhangzik e szóban: igen, ő, aki nem azért jött, hogy szolgálják, hanem hogy szolgáljon, ő, akinnek az élete és halála gyengeség volt és balgaság, ő az élő Isten Fia és a mi megváltónk és üdvözítőnk. Mert az Isten gyengesége erősebb minden erőnél és az Isten balgasága bölcsebb minden bölcsességnél. És az a „Lélek“, melyet Jézus kilehelt a kereszten, viharrá válik és zúgásával betölti a világot: millió keresztény ajkán, Néró égő ember-fáklyáitól, kiket Márk nem látott, a mi századunk millió kereszthordozójáig a Lélek énekel: „Ave crux, spes unica.“

Márk és Máté képe Krisztus keresztjéről roppant mély, és fenséges egyszerűségében lenyűgöző. De mi mégis szeretnénk jobban beletekinteni a keresztre feszített Jézus emberi szívébe. Ebben jön segítségünkre „Krisztus szelídségének írnoka (soriba mansuetudinis Christi)“, Lukács. Az ő elbeszélésében nem találjuk ugyan a márki leírás komor nagyságát, de végtelen melegség árad belőle. És ez kell nekünk, hogy fölmelegítsük fázó szívünket.

Lukács Jézus három szavát örökítette meg számunkra. Az első mindjárt a keresztre szegeztetés utáni szó. Jézus imádkozik: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit tesznek." Könnyű prédikálni az ellenség- szeretetet. Könnyű elméletben imádkozni képzelt üldözőinkért. De amikor megcsaltak, elvetettek, összetörték művünket, összevertek, szöget ütöttek tenyerünkbe és azon vannak, hogy halálra kínozzanak, akkor szeretni ezt az ellenséget és imádkozni érte: ez igen, ez nagy dolog, embernek lehetetlen, csak Istennek lehetséges, és Isten Lelkének mibennünk. Lukács „kísértésnek“ mondja Krisztus szenvedését. És nagy kísértés volt: gyűlöletre, szere- tetlenségre. Hányán elbuknak rajta! Hányán felelnek gyűlölettel a gyűlöletre, átkozódással a kínzatásra. Ez emberi dolog. De szeretettel és imával felelni rá, ez isteni. Jézus szereti ellenségeit, és még mentegeti őket. Nem is tud haragudni rájuk. Nem is ellenségei. „Ellenség“ túl emberi szó. Jézus a mi nívónkon beszélt, amikor használta. De itt a kereszten nem használja. Neki magának ellenségei nincsenek. Csak barátai. Azok is, akik elárulták, akik most megölik: barátai. Megölni képesek, de nem képesek megakadályozni,

51