Szolgálat 9. (1971)
Könyvszemle - P. Israel: Mit vár az Egyház a világi intézményektől? (S. M.)
hitelesebb, életerős, viruló kereszténység táplálója legyen. A válasz: legyen „karizmatikus“ és „kérügmatikus", azaz a lelkiélet fejlesztője és apostoli, igehirdetö jellegű is. Ismertetve a két fő irányzat képviselőit — egyfelől Casel, Adam, Mersch, másfelől Jungmann, Lackner, Hugo Rahner — a teológusban „égi igazságot hirdető angyalt“ szeretne látni, aki azonban ismeri a mai embert és problémáit, a fejlődés során előállott újabb intellektuális és erkölcsi igényeit, és az evangélium boldogító igazságait korszerű, tudományos felkészültséggel tudja képviselni. Módszer tekintetében a francia teológusok (Garrigou-Lagrange, Daniélou, De Lubac) történeti módszerét ajánlja. Ez inkább történelmileg, a fejlődés vonalát kutatva iparkodik megközelíteni a kinyilatkoztatott igazságokat. Már az ifjú teológusokban fel kell ébreszteni a kritikus — nem „kritizáló" — szellemet, tudatosítani kell bennük, hogy a keresztény hit „hermeneutikus esemény", „elrejtett kincs": kutatás által találhatjuk meg és tehetjük igazán magunkévá: „Keressétek az Isten országát. . .“ Amerikai kritikusai kifogásolják, hogy Auricchio kicsit kevésre becsüli a filozófia fontosságát, s nem elég világos, mit ért történelmi módszeren. Csupán az első évben juttat szerepet a logikának és ismeretelméletnek. A harmadik évtől kezdve viszont állandóan szerepel tantervében a filozófia története, hogy a teológus megismerje a múlt és jelen főbb filozófiai irányzatait: így tud majd dialógusba lépni a nemkeresztény világgal, s így tudja majd modem nyelvre is lefordítani az isteni üzenetet. Mert ez „a teológia jövője" és állandó megújulásának értelme: minden korszak számára a saját nyelvén, tehát a maga értelmi és erkölcsi színvonalán érthetővé és elfogadhatóvá tenni az örök isteni igazságokat. P. Auricchio könyve élvezetes, „olvasmányos" mű, világiaknak is. Világos stílusban, áttekinthetően foglalja össze a tekintélyes anyagot és az érdeklődés fölkeltésével további tájékozódásra késztet. Dr. Miskolczy Kálmán Peter Israel: Mit vár az Egyház a világi intézményektől? (Was erwartet die Kirche von den Säkularinstituten?) Freising, Kyrios 1969. 39 o. A kicsiny, de tartalmas füzet két részből áll. A bevezető tanulmányt Jean Beyer SJ, a kérdés kitűnő szakértője írta. Ezt követi Peter Israel Würzburgban tartott előadásának szövege. P. Beyer a világi intézmény fogalmának és fajainak tisztázása után azzal az érdekes fejlődéssel foglalkozik, amin teológiai felfogásunk ezen a téren az utóbbi időben átment. A lényeg változatlanul: odaadás Istennek és az embereknek az evangéliumi tanácsok gyakorlásával a világban és a világ eszközeivel. Míg azonban kezdetben a hangsúly inkább a tanácsok gyakorlásán és az Istennek való odaadáson volt, és így sokszor talán túlságosan a szerzetesi lelkiség „árnyékában“ maradtak ezek az intézmények, addig a Zsinat a világi jelleget és eszközöket emelte ki elsősorban. Ez az életmód erős egyéniséget követel meg. Olyan embereket, akik a világban egyedül élve, a mindennapi életben, egyszerű és diszkrét stílusban képesek követni az evangéliumi tanácsokat és sugározni Krisztus szellemét. Apostoli munkájuk is elsősorban a jelenlét (gyertya), az áthatás (só, kovász) formájában történik, úgy, ahogyan a Zsinat a laikusoktól kívánja. Diszkrét magatartásuk a földbe hulló mag halálára, vagy ha úgy tetszik, Jézus názáreti életére emlékeztet. Isten is elfátyolozza titkait, hogy jobban tudjon közeledni hozzánk. Az intézmények skálája nagyon széles. Kezdve olyanokon, amelyek szorosabban kapcsolódnak egy-egy szerzet sajátos lelkiségéhez (de semmiképpen sem szervezetéhez vagy életformáihoz: ez lényegük ellen való lennel), egészen olyanokig, amelyek még kánoni approbációval sem akarják megkötni tagjaikat, vagy saját elöljáróság helyett egyszerűen a püspök rendelkezésére bocsátják magukat (tehát a szó kánoni értelmében már nem is „világi intézmények“). További kisugárzási körük azok a pártoló tagok, akik a tanácsok szellemében élnek, de erre kifejezett ígéretet nem tesz89
