Szolgálat 9. (1971)
Könyvszemle - Hans Bemmann: Der klerikale Witz (R.)
nek. így világossá válik ennek az életformának informatív jellege: a tanácsok szellemében folytatott élet és a szeretet odaadása sajátos körülményei között mindenkinek feladata. Különben ez az annyira korszerű életforma nem mai keletű: már Merici Angélánál megvan a francia forradalom idején, és Sz. Vince irgalmas nővéreinek életmódja is sokat hordoz belőle. Peter Israel a Zsinat alapján (Perf. Caritatis 11} mondhatni lelkiismeretvizsgálati anyagot tár a világi intézmények elé. A hangsúly egyrészt az intézmények valóban világi jellegén és formáján, másrészt az életmódjukhoz szükséges sokoldalú kiképzés szükségességén van. Szervezetben, szabályzatban, képzésben, és a tagok életmódjában egyaránt a „világi“ jellegnek kell érvényre jutnia. A tagok éppúgy munkájuk után élnek, mint bárki más, de a társadalmi, kulturális, tudományos, stb. életben is éppúgy osztozniok kell, emberi adottságaik teljes mértékű érvényesítésével. Lelkiségük is a Zsinat által körvonalazott laikus lelkiség legyen. (Nehézség persze az, hogy ez még elméletileg nincs elégge kidolgozva.) Ha valami megkülönbözteti őket környezetüktől, az legföljebb „több fény a szemükben, több mosoly az ajkukon, több kedvesség magatartásukban, több finomság jóságukban, több diszkréció az áldozatban, odaadásban, önfeiedésben. így gyakorolnak igazi vonzóerőt a körülöttük élőkre.“ (XII. Pius, 1948.) Mély személyes kereszténység, szeretetreméltó jóság, hivatásbeli derekasság, érzék a kor problémái iránt, együttműködés minden jóban: ez a leghitelesebb tanúságtétel ma a kereszténység mellett, amely példát ad arra, hogy a világban is lehetséges magasszintű keresztény élet, s egyben a világnak körülötte lévő darabkáját beemeli a kereszténységbe. Mindehhez alapos vallási (esetleg teológiai) és apostoli (elméleti és gyakorlati) kiképzés szükséges. Alapvető a biblikus és a liturgikus képzés. Jól meg kell ismerni a mai ember problémáit és el kell sajátítani az érintkezés művészetét. Az alaphang: szeretni Istent és Benne a világot. Mindez átlagon felüli szellemi-lelki éberséget és tanulékonyságot kíván meg, és sok rugalmasságot. Az alakulás és alkalmazkodás munkája egy életen át tart. Mindig nyitottnak kell maradni Istennek a körülmények alakulásában megnyilvánuló szándékai iránt. S. M. Hans Bemmann (kiadó): Der klerikale Witz. Walter-Verlag, Olten/Freiburg i. Br. 1970. 256 o. ízlésesen kiállított gyűjtemény, bőven tarkítva rajzokkal Dietmar Schubertnek, a „Publik“ karikaturistájának tollából. Nem annyira illusztrációk ezek, inkább önálló életet élnek. Az egyes fejezetek részint az egyházi hierarchia ranglétrája szerint, részint tematikus csoportosításban hozzák az anyagot. A tanulmánynak is beillő bevezetésben (szerzője Friedrich Heer) a vicc lélektani és társadalmi hátteréről van szó. A klerikális vicc „kortársi kommentár az Egyház vízállásához“, „egyfajta ellenpont a jelenkor teológiájához és egyházfogalmához“. A szabad ember ismertetőjele: ki tudja nevetni önmagát. A gyűjtemény célja: „hozzájárulás ahhoz, hogy az Egyház kiszabaduljon a saját hibája okozta éretlenségből“. Hogy ezt elérje, lassan, kritikusan, önkritikusan kell olvasni. Kétségtelen, hogy a bevezetés is, a könyv maga is „cum grano salis“ olvasandó. De szívesen elfogadjuk, hogy a tréfák mögött a hit magatartása rejlik, különben az eredmény sokszor nem vicces, hanem tragikus lenne. „A klerikális vicc a maga ,nem’- ével egy nagy ,igen'-ért küzd: az egészséges, sértetlen egyház helyreállításáért, az evangéliummal való konfrontálásáért.“ Az alábbiakban egy kis csokrot nyújtunk át olvasóinknak a könyv java anyagából. — Látogatásakor a püspök megnézi a plébánia pincéjét is. Megütközve konstatálja, hogy egy csomó üres borosüveg van ott halomba rakva. • „Nagyon sok halott fekszik itt!“ — mondja a plébánosnak. — „Ne aggódjék Kegyelmességed — feleli az —, egyik sem halt meg lelkészi támogatás nélkül." 90
