Szolgálat 9. (1971)
Tanulmányok - Csizmazia Piacid: A monasztikus élet mai irányai
12000 körül mozog. A ciszterci irány két külön rendre bomlik: az Ordo Cisterciensis azonos a Magyarországon is ismert ciszterci renddel, míg az Ordo Cisterciensis Strictioris Observantiae a szigorúbb szabályzatú, kontemplativ irányú trappista ág. Az előbbi mintegy 1600, az utóbbi 3600 taggal rendelkezik. A Szent Benedek reguláján alapuló bencés-ciszterci lelkiséggel rokon vonásokat mutatnak fel a remeteség hagyományait őrző rendek (karthauziak, kamalduliak); a pálosok; valamint az ágostoni regulát követő ún. kanonokrendek. A következőkben ismertetett problémák jórésze hasonló formában jelentkezik ezekben az intézményekben is. A keleti keresztény szerzetesség is lényegében monasztikus jellegű, mind katolikus vonalon (bazi- lita, maronita, mechitarista csoportok), mind az orthodox egyházakban. Ez azonban külön tanulmányt igényelne. A bencés-ciszterci monaszticizmus lényegében cenobita, közösségi életforma; igazi szervezeti alapegysége az állandó jellegű helyi közösség (apátság, független priorátus): a fogadalommal ehhez a közösséghez kapcsolódik a szerzetes, ennek keretei közt él és dolgozik, áthelyezés más apátságba egészen kivételes eset. így stabil, családi jellegű közösség alakul ki, amelynek határozott stílusa, szervezett formája, „regulája“ van. Ez a közösség kifejezésre jut a közös istendícséretben, a napirendben, házi szokásokban, a közös munkában. Az ilyen stabil, határozott szokásokkal és tradíciókkal rendelkező közösség természetszerűen a vidék lelki központjává válhat, papság és világi hívek számára egyaránt. Sokféleség és közös jelleg a monasztikus életben A monasztikus életről mindig mint a szerzetesélet jellegzetes formájáról szokás beszélni. A Zsinat is külön pontot szentel „a monasztikus élet tiszteletreméltó intézményének . . . amely hosszú századokon át kiváló érdemeket szerzett az egyház és társadalom előtt." Ám ezt a sajátos jelleget pontosan meghatározni rendkívül nehéz. Ha végigtekintünk a ma fennálló mintegy négyszáz apátság és számos kisebb ház életén, meglepő sokféleséget találunk: a kizárólag monostoron-belüll, liturgikus-kontemplatív és aszketikus életre vállalkozó apátságoktól a különböző nevelési, tudományos, lelkipásztori, missziós, szociális feladatokat ellátó közösségekig; a százados hagyományokkal, történelmi és művészi értékekkel rendelkező szellemi központoktól a tudatosan egyszerű, a nép mindennapos életével azonosuló kis csoportokig; kizárólag papi közösségektől többé-kevésbé nem-papi, laikus intézményekig; az ünnepi és stilizált formákat kedvelő solesmes-beuron-i stílustól a dísztelen egyszerűséget és erőt hangsúlyozó trappista életformán át egészen a sokszor meglepően közvetlen, kötetlen modern közösségi stílusig. Nem csoda, ha a szemlélőt, főleg az elméleti rendszerezőt vagy jogászt, megzavarja ez a sokféleség, és valami huszárvágással szeretné az egészet leegyszerűsíteni. Például úgy, hogy csakis a világtól elzárkózó, külső apostoli feladatot nem vállaló, liturgikus-szemlélődő-aszketikus célkitűzésű élet nevezhető igazán 37
