Szolgálat 8. (1970)

Halottaink - Kálmán Sándor

Hirtelen szívinfarktus következtében halt meg két és fél napi agónia után 1969 húsvétján. Nem érte meg azt az időt, amikor már nyugdíjba mehetett volna és élvezhette volna fárasztó munkájának gyümölcsét. Élete látszólag befejezetlen, látszólag eredménytelen. De csak látszólag! Mert Istenben nyert teljességet, befejezettséget, értelmet.

KÁLMÁN SÁNDOR (1912 — 1970)

Utolsó éveinek tanúja, Albert István piarista tartományfőnök, aki maga mondta érte a requiemet, így foglalta össze életének tanulságát: „Egyszerű szabólegény volt. De emberségből egyetemi katedrát érdemelt volna."

Egyszerű, derék szegedi családból született 1912. ápr. 4-én. Édesanyja, négy testvére ma is él. Elemi iskolái elvégzése után szabónak szegődött. Buzgó résztvevője volt a jezsuiták vezette iparoskongregációnak és a Kolping-legényegyletnek. A 30-as évek szegedi újságaiban sokszor találkozhatunk nevével: hol verset ad elő, hol beszédet mond egy-egy ünnepélyen, hol énekel. Minden jel mintha arra vallana, hogy itt egy hitvalló, aktív világi élet van készülőben, olyan emberé, aki vezér és példakép lesz társai között.

De Isten szándékai mások voltak. „Nem ajándékaidat keresem, hanem téged magadat" — hangzott feléje a csendes hívás. Lassan megértette: a legtöbbet akkor tesz az Úr országáért, ha egész életét adja érte. Nem siette el a döntést. Tudatos, érett megfontolás után lépett 27 éves korában, 1939-ben a Jézustársaságba.

Tíz évig szinte állandóan a szabó, ruhatáros és betegápoló, néha a sekrestyés feladatát töltötte be a rend szegedi, kassai, budapesti házaiban. Az első kettő természetesen adódott mesterségéből: a másik kettő arra vall, hogy elöljárói korán fölfedezték áldozatos segítő szeretetét és Istennel való érintkezésének bensőségét is. Csupa arravaló foglalkozás, hogy apró, de nélkülözhetetlen szívességeket tegyen sokaknak és így kerüljön meleg keresztény kapcsolatba velük. Minél nehezebbek lettek az idők, annál jótékonyabban sugárzott Kálmán fráter kedves, derűs egyénisége az emberek felé. A háború után ismét szülővárosába került vissza. Mosolygós arcát nem felejtik azok, akik sokszor gondterhelten, éhesen csöngettek a kollégium portáján. „Akkor és benne értettem meg — mondja róla valaki, aki nagyon ismerte —, milyen ragyogóan és vonzóan szép annak a férfinak az élete, aki fenntartás nélkül engedi, hogy Isten rajta keresztül szerethesse gyermekeit."

Az ötvenes években a budapesti Központi Papnevelő Intézet portása volt, majd a hatvanasakban sekrestyés és szabó a pesti piarista kápolnában ill. rendházban. Gyengéd gonddal szabta a fiatal jelöltek első reverendáját, s nem kevésbé ügyelt az idős, mindinkább magatehetetlenné váló atyák ruhatárára. Férfiember, szerzetes sokszor hajlamos elhanyagolni külsejét — Kálmán fráter vigyázott, nehogy emiatt szó érhesse Isten szolgáit. Amikor az oltárnál szolgált — haláláig a hatórai misén reggel —, amikor nesztelen járásával, diszkrét összeszedettségével a templomi szükségletekről gondoskodott, jó volt néha rá-ránézni: közelebb vitte a szívet Istenhez.

A piarista gimnázium diákjai rendszeresen járnak ministrálni. Sokan annyira megszerették a jó sekrestyés frátert, hogy nemcsak tízpercekben nézegettek be műhelyébe, hanem az iskolából már kinőve is fel-felkeresték. Csak Isten a megmondhatója, hány papi hivatás csírája foganhatott meg ebben a másodikemeleti kis műhelyszobában! De jártak nála mások is, sokan. Ritkán találta az ember egyedül. Mert jó volt a közelében lenni. Elnézni mindig dolgos két kezét, meleg mosolyát, s elmondani, ami éppen az ember szívét nyomta. Pedig — vagyis hogy éppen azért, mert — nem „akart" senkitől semmit. Meghallgatta, türelemmel és szeretettel, a rendház személyzetének aprócseprő panaszait éppúgy, mint esetleg a következő órában valamelyik atya bizalmas vallomásait. Aztán a maga kedves, megértő, de

102