Szolgálat 8. (1970)
Halottaink - Virág Venánc OFM (R.)
cseppet sem „problémázó“ módján szólt hozzá egy-két keresetlen, karakán szót. „Szavai nem voltak kenetes prédikációk, hanem egészen egyszerű bölcs mondatok, derűs és gyengéd utalások azokra a mélységekre, amelyeket élt és mindennap bemutatott“ — mondották róla. Főleg pedig ahol és amiben csak lehetett: segített. Feltűnés nélkül és leleményesen. Szeretetét valóban csak Szent Pál szavaival jellemezhetjük méltóképpen, úgy, ahogy a temetésén mondott ima tette: türelmes volt, jóságos volt, nem kérkedett, tartózkodó és tapintatos volt, tele volt csendes derűvel, nem kereste a magáét . . . Amellett eredeti kifejezésmódja, tréfára, csipkelődésre mindig kapható szellemessége igazi felüdülést nyújtott a vele beszélgetőnek. S amint találóan mondta róla valaki: mindig szolgálatkész volt, de sohasem szolgai. A krisztusi egyenrangúság természetfölötti talaján állva tudhatott csak ilyen természetes lenni. Csoda-e, hogy amikor a pannonhalmi bencések szerették volna elkérni piarista társaiktól, Sík Sándor akkori tartományfőnök ezt üzente vissza: „Ha annyi aranyat ígérnének, amennyi a Sanyi súlya, akkor sem adjuk!" Néhány év óta a szívével betegeskedett. De mikor elöljárója intette: vigyázzon jobban egészségére, ne dolgozzék még munkaidő után is, kímélje magát — olyan ellenállhatatlan mosollyal tudta kérni: „Ne tessék olyan szigorúnak lenni!“ — 1970 telének végefelé súlyos influenzát kapott: a kimerült, legyengült szívet bizonyára ez készítette elő a halálos infarktusra. Március 12-én, Sz. Ignác és Xavéri Sz. Ferenc szenttéavatásának napján, Kálmán testvér nem jött ministrálni. Rendtestvére találta meg szobájában, állig betakarózva, holtan. Paplana ránctalanul borította elpihent testét. Előző este féltíz felé még vidáman beszélgetett folyosói lakótársaival. Aztán bement szobájába, nyilván megimádkozott, lefeküdt — és hazament. Csendesen, diszkréten, feltűnés nélkül, úgy, ahogyan élt, anélkül, hogy bárkinek terhére lett volna. Az egyszerű fráter temetését maga Udvardy püspök végezte Szegeden. Sírját halála után egy hónappal is teljesen elborították a virágok. A leggyakoribb jelző, amely a koszorúk szalagjain olvasható volt: a „jó“. Igen: a halkszavú szeretet fáradhatatlan képviselője távozott vele közülünk ilyen fájdalmas-korán; egy azok közül, akikre pedig olyan nagy szükségünk lenne idelent is. Próbáljuk pótolni! P. VIRÁG VENANC OFM 38 évvel ezelőtt küldte rendje Argentínába. Azóta fáradhatatlanul dolgozott az ottani magyarság érdekében. Misézett, betegeket látogatott, támogatta a rászorulókat, intézte hívei ügyes-bajos dolgait, futkározott, kilincselt az érdekükben, próbálta összetartásra nevelni őket, ébren tartani bennük a magyar érzést, a becsületet, az erkölcsöt. Közben megöregedett, megrokkant, már alig látott, de tovább végezte lelkipásztori munkáját. Néhány évvel ezelőtt váratlanul meghalt társa. Szatmári páter, akivel annakidején együtt érkeztek argentin földre. Azóta sokszor mondogatta: ő is utána megy hamarosan. Legnagyobb fájdalma híveinek lassú lemorzsolódása volt. Mikor már súlyos betegen kórházban ápolták, vasár- és ünnepnapokon még mindig fölkelt és — bár alig állt a lábán — elvitette magát, hogy elmondja a magyar misét nyolc-tíz öreg hívének. Utolsó miséjén könnybeborult arccal csak ennyit mondott: „Magyar Híveim, Testvéreim, szégyenkezve állok itt, félelemmel a szívemben, mert hívők hiányában a 11 órai magyar szentmise gyakorlatát megvonhatják tőlünk. Hát ezt érdemiem 38 év áldozatkész szeretetéért, odaadásáért? Széthullunk — mint az oldott kéve ..." Egy hét múlva, június végén, 82 éves korában Buenos-Airesben meghalt. R. 103
