Szolgálat 8. (1970)

Tanulmányok - Jean-Marie le Blond: Isten tekintélyének megtapasztalása

forradalom emberi magatartását Istenre alkalmazzuk. („Se Istent, se urat“ — ezt kétségtelenül így kellene írni: „se urat, se Istent“, fölfedve így az emberi úr fogalmának rosszul tisztázott átvitelét magára Istenre.)

Megemlítettünk idáig néhányat az Istennel való találkozás szentírási példái közül. Egyúttal igyekeztünk felderíteni a keresztény élményben azt, ami a teremtmény Istennel való viszonyának magva: az imádás magatartása, teljes és örvendező ráhagyatkozás arra, aki „igazolja létünket", nemcsak a filozófusok szemében, hanem a magunkéban is. De mindezt csak akkor értjük meg teljesen és „valósítjuk meg" igazán, ha túlhaladunk a példákon és szimbólumokon és azt a misztériumot idézzük emlékezetünkbe, amely minden találkozásnak megkoronázása: magának a Megtestesülésnek misztériumát, nemcsak elvont meghatározásában, hanem legkonkrétabb körülményeiben. Ez valóban Isten Fiának titka, aki maga is Isten és az Atyának megnyilvánulása, de kivetkőzik isteni megjelenéséből, hogy „emberiességben és jóságban mutatkozzék meg“. Istennel ekkor úgy találkozunk, mint „egyenlővel“, mint emberrel a többi ember között; egészen pontosan: mint olyan emberrel, aki nem burkolózik a politikai tekintély tógájába, s éppen ezért zsarnokság nélkül megkívánhatja azt a „teljes és édes lemondást“, amelyről Pascal beszélt. Az is figyelemreméltó, hogy nem ölti fel a hatalom palástját, a felhőt és villámokat, amelyek a Sinai hegyre emlékeztetnének, azt utánoznák. Krisztus visszautasította a feltűnő és haszontalan „égi jeleket“. Igen gyakran csak bizalmas körben tesz csodákat és titoktartást kíván. Még amikor hivatkozik is rájuk, mint küldetését igazoló jogcímre, úgy látszik, csak másodlagos jelentőséget tulajdonít nekik: „Ha nem hisztek nekem, higgyetek legalább annak, amit cselekszem“ (Jn 10, 38). Röviden: a csodák, az istenség jelei, végső értelmüket csak akkor tárják fel, ha Istenhez mint szeretethez közelítünk, s legmélyebb szimbolizmusuk a gyógyulásé, — az egész emberé, nemcsak a testé. Isten tekintélye végső soron mint a szeretet követelménye nyilatkozik meg.

TEKINTÉLY ÉS ÉRTÉK

Mindezeknek a találkozásoknak közös vonása, hogy önmagukban elegendők: „Én tanúságot teszek önmagámról — mondotta Krisztus —, és az én tanúságom érvényes.“ Be is fejezhetnénk itt ezt a cikket, mindenkit saját keresztény élményére utalva, ennek az élménynek csúcsára, amely mindenkinek meghitten ismerős, akkor is, ha nem mindenki elmélkedte át és „tematizálta“. De ez a tapasztalat csak az emberek közötti viszonylatokból vett képek támogatásával jön létre. Már felidéztük az emberi szeretet szimbólumát, amikor az egyik ember átadja magát a másiknak és egyiknek „tekintélye“ van a másik fölött egyszerűen azért, mivel az a másik — „Te“ vagy. Ez a kiváltságos szimbólum. De más képeket is találunk, sőt elég megdöbbentő, hogy a teológusok és lelki tanítók* ezekkel viszonylag olyan szűkmarkúan bántak.

22